2018. december 30., vasárnap

Dél-afrikai Köztársaság – Irány Lesotho és Szváziföld felé


Hatkor kelni soha sem jó, de főleg akkor fáj nagyon, ha még a vizes sátort is össze kell csomagolni. Egy kicsit be is ázott, de nem volt vészes. Reggeli közben még élvezhettük az óceán látványát, és utána indult a hosszú nap. Több mint 500 km volt a táv, aminek a 98%-a offroad. Tehát egész nap különféle tájakon motoroztunk, amiket imádtam a rally számítógépes játékokban, és most itt vagyok élőben. Volt itt földes út, murva, sár, por, apró kavics… Szóval nem volt unalmas, sőt annyira kifáradtam, mint még soha azelőtt. Útközben egy csomó állat mászkált az utakon minden irányban, láttunk majmokat, szurikáta szerű pockot, óriásteknőst, kecskéket, zebrát, teheneket, leguánt, lovakat, sőt egyszer meg kellett várni, hogy egy óriási juhnyáj átvonuljon az úton. 25 C fok volt, tökéletes idő, a nap végére megérkeztünk egy hegyes tájra, és elkezdtünk felfelé motorozni, kb. 20 perc alatt 14 C fokra csökkent a hőmérséklet. Amikor a tetejére értünk behajtottunk egy sorompóval lezárt területre, és egy hatalmas kb. 20 km átmérőjű völgyben találtuk magunkat, amin keresztül vezetett az utunk. Körbevett minket egy hegygyűrű, olyan volt, mintha egy vulkán belsejében, vagy egy meteorit ősrégi, óriási kráterében motoroznánk.

Volt szerencsém megízlelni szó szerint Afrikát, mert az útközben felszálló por finom porcukorként ropogott a fogaim között. Különösen fantasztikus látvány és élmény áthajtani azokon a furcsán vörös földutakon, amiket azelőtt csak tévében láttam. Az utakon lévő huppanók két motorosnak is letörték az oldalsó csomagtartóit. Ezeket ott helyben gyorsan rögzíteni kellett ideiglenesen, és majd valamikor, ha lesz rá lehetőség rendesen oda kell csavarozni, ill. hegeszteni.

A hosszú nap után ismét egy jópofa hotelban aludtunk, ami a gyarmatosítási időket időző stílusban volt berendezve. Amikor levetkőztem, akkor láttam, hogy annyi por van a ruháimon és sisakomon, hogy abból már lehetett volna valamit építeni.

Ma több mint hatszáz kilométert tettünk meg, és egy a Lesotho határ mellett kempingben vertünk sátrat, ill. néhányan egy bungalóban alszunk, mert az upgrade kevesebb mint 2 dollárba került, és úgy döntöttünk ezért megéri ágyban aludni. Nem sok időm van írni, mert egész nap úton vagyunk, este pedig korán le kell feküdni, a reggel hat óra pedig keményen ébreszt.

A szokásos korai kelést reggeli követte, mint mindig. Ma is kb. 500 km távot tettünk meg, eddig több mint 2000 km-t utaztunk, és még mindig ugyanabban az országban vagyunk, ahonnan indultunk. Reggel még indulás előtt gyorsan meg kellett javítani a meghibásodott dolgokat. Vissza kellett csavarozni néhány oldaltartót, az egyik motor nem indult és, amikor lebontották a burkolatot kiderült, hogy csak egy csatlakozót kellett megigazítani, a terepjárónak pedig már napok óta nem működött az ablaktörlője, és azt is sikerült megjavítani. Mikor minden készen volt, indulhatott a mai nap is. Az utunk Nelson Mandela szülőfaluja mellett haladt el. A táj olyan meseszerű, az ég olyan kék és bárányfelhőkkel teli, mintha nem is lett volna valóságos. Az útszakaszok végtelen hosszan nyúlnak a horizontig, sőt néha azt a látszatot kelti, hogy egy kicsit fölé is kanyarodik.

Tegnap olyan beteg voltam, hogy alig álltam a lábamon. Reggel odajön hozzám az egyik svájci motoros és megkérdezi mi bajom. Mondom neki, hogy nincs bennem semmi erő, fáj a hasam, hányingerem van. Erre ő megkérdezte, hogy te iszol elég vizet, mire én a kezembe tartott üveget felemeltem és azt mondtam, hogy persze. Kikapta a vizes palackot a kezemből, és azt mondat, hogy várj egy kicsit. Elment a vizemmel, és néhány perc múlva megjelent a vizes-palackommal, de valamit belekevert, mert furcsa színe volt. Azt mondta ezt igyam meg. Megittam, és egy óra múlva nem, hogy elmúlott minden bajom, de még jobban soha sem éreztem magam. Nem tudom mit rakott a vizembe, de szerintem az olimpián most néhány évig nem indulok, nehogy lebukjak.


Ma betettem magamnak egy almát és egy banánt a benzintartályon lévő hátizsákba, hogy útközben egyek valamit. Az első pihenőnél kinyitottam a táskát, azt láttam, hogy összenyomódott és a melegtől szétlöttyedt banán szétfolyt a dolgaim között, de legalább finom volt.

Az utak szélén álló gyerekek fülig érő mosollyal és integetve kísérték végig az utunkat. A helyi őslakosok mellett itt Lesotho és Szváziföld között Dél-afrikai Köztársaságban élnek németek is, akik még nagyon régen talán a hollandok után valamikor telepedtek itt le. Iskoláik és templomaik is vannak. A reggel hűvös levegővel indított utunkra, de elég gyorsan jócskán harminc fok fölé emelkedett a hőmérséklet. A szkafanderben ez olyan érzés, mintha búvárruhában mennénk a szaunába. Ennek ez ellentétét pörgette ki nekünk az időjárás szerencsekereke az utunk utolsó 150 km-ére. Idáig belülről volt vizes a ruhánk az izzadságtól, a végére pedig 14 fokra csökkent a hőmérséklet, és iszonyatosan elkezdett ömleni az eső, így kívülről is át lettünk itatva. A szürreálisan sötétkék égbolt néha gigászi tölgyfagyökér mintákkal vakított, és robbant mellettünk, ami annyira szép volt, hogy még élveztem is a motorozást ebben az atmoszferikus háborúban. Amikor megérkeztünk a kempingre átázva zuhogó esőbben, már senkinek sem volt kedve sátrat állítani, ezért ismét éltünk a továbbfejlesztett alvási lehetőséggel és tetőt kértünk a fejünk fölé. Ez egy óriási kemping komplexum sok kis bungalóval, így az egyikben én fogok aludni, ami olyan spéci, hogy közvetlenül a szobám ajtaja előtt van egy fedett terasz, amin parkol a motorom.



Annak ellenére, hogy ilyen nagy kemping, zárva volt a recepció és a bár részleg. Odajött a semmiből egy ember és mondtuk neki, hogy nekünk szállás kell. Ő sürgött forgott egy darabig, és azt mondta, hogy mindjárt jön a tulaj. Nemsokára megérkezett a zuhogó esőből egy mezítlábas jó-kedélyű figura és beengedett minket. Egyedül voltunk az egész bárban, és ez olyan hangulatot teremtett, mintha valakinek a saját privát birtokán lettünk volna más kívülálló emberek nélkül. Dél-Amerikában már láttam ilyet, de azóta sem értem, hogy ennek mi értelme, a fürdőszobában a mosdókagylón két csap van, az egyikből hideg víz folyik, a másikból meg forró. 


Legnagyobb csalódottságomra, annak ellenére, hogy itt vagyunk Szváziföld határánál, holnap nem fogunk átmenni rajta, mert a csapat leszavazta. Így az utunk egyenesen vezet tovább északra elkerülve Szváziföldet. Amikor megérkeztünk a recepcióra valaki megfogott egy repülő hangyafajtát. Azt mondták az itteniek, hogy ez nagyon finom, és így élve a legjobb. Ezért én azonnal éltem a lehetőséggel, és frissen meg is ettem. Tényleg nagyon finom volt, egy nagyon picurkát édeskés íze van, és a szárnyai csak javítanak a zamatán.

Mivel nem nagyon van internet lehetőség, nem tudok sűrűbben írni, de cserébe most felteszek egy kicsit több képet.

2018. december 27., csütörtök

Dél-afrikai Köztársaság - Első nap

A reggel hat óra nagyon fájdalmas volt, de végre elkezdődött az expedíció. Reggeli után egyenesen mentünk a raktárba átvenni a motorokat, amik hajóval érkeztek előttünk Hamburgból. A motoroknak egy hópapig tartott az út, hogy megérkezzenek Fokvárosba. Az első motoros nap azzal kezdődött, hogy felpakoltuk a csomagokat és néhány kiegészítőt, mint például az aluminium alváz, hogy megvédje a motor alját a különféle tereptől. Amikor kezdtük kipakolni a konténerből a dolgokat észrevettük, hogy néhány dolog hiányzik. Többünknek hiányzott az előre leküldött sátra, hálózsákja... Egy csomó telefonhívás után kiderült, hogy amikor Hamburgba kellett vinni a motorokat, nem volt konténer, amibe bepakolták volna a motorokat, és mivel a hajó nem vár ezért rögtönözni kellett. Ketten újrapakoltak mindent és utánfutóval vitték a dolgokat Hamburga. Ekkor keveredett minden össze. Végül majdnem minden meglett, kivéve az egyik útitársamnak a sátra. Ezt később kellett pótolni.

Mikor minden kész volt, egy közös fotó után indítottuk a gépeket, de az enyém nem indult be. Elfordítottam a kulcsot megnyomtam a gyújtást, de semmi. Elkezdtük keresni a hibát és rájöttünk, hogy még Hamburgban a szállító cég biztonsági okokból lecsavarta az akkumulátort. Megkönnyebbültem, hogy csak ennyi a hiba és ezt gyorsan orvosoltuk. Ezután két csapat indult neki az útnak. Az egyik először egy bevásárlóközpontba ment pótolni a hiányzó sátort, a másik csapat pedig az óceán partján kezdte az utat, én az utóbbit választottam.

Dél-amerikai Köztársaság olyan mintha az ember Európában lenne, de mégse. Itt lent délen a Holland telepesek alapozták meg az országot, és csak később jöttek az Angolok, a keleti partra. Érdekes angolt beszélnek itt az emberek, mert erősen érződik benne a holland történelem. Az apartheid nyomai még mindig látszanak, és nem is fog egyhamar eltűnni, mivel csak 1994-ben szüntették meg. Óriási a kontraszt a nyomornegyedek és a nagyon gazdagok közt. Ez olyankor látszik a legjobban, amikor az ember a kettőt egymás mellett látja. Sok helyen direkt egymás mellet van a kettő.

Érdekes az a természeti sokszínűség itt, mert óriási száraz területek után hirtelen sűrű zöld gigantikus erdők következnek, arról nem is beszélve, hogy egyszer síkságon keresztül vezet az út, máskor pedig hegyes tájakon.

Az időjárás tökéletesen indult, mert kb. 25 fok volt és bárányfelhők az égen. Nagyon nehéz hozzászokni, hogy itt a bal oldalon kell vezetni, szabályos rövidzárlatot okozott az agyamban, amikor egy hat sávos úton jobbra kellett fordulni. Viccesek az olyan útjelző táblák, amiken egy majom anyuka a hasán cipeli a kicsinyét, arra figyelmeztetve, hogy itt váratlanul közlekednek majmok keresztül az utakon. Mivel ez Afrikának a fejlettebb része, ezért itt még főleg aszfalt utakon vezettünk. Az óceánparton egy kis városkában megálltunk ebédelni, és olyan érzésem volt, mintha egy Holland halászfalucskában lennék. Több volt itt a fehér ember, mint Európában.

Délután még autópályán is vezettünk, és olyan szél kezdett el fújni, hogy oldalra dőlve vezettünk előre. Folyamatosan megfeszült izmokkal kellett kapaszkodni a motorba, hogy ne fújon el a szél. Néhány kanyarban annyira elkezdett kacsázni alattam a motor az oldalszél és a kiálló oldaltáskák légellenállásától, hogy új születésnapot kezdek ünnepelni. A mögöttem jövő azt mondta utána, hogy nem úgy nézett ki, mint amit stabilizálni lehet már. Szóval ma is tanultam valamit, hogy a szél és a motoron lévő csomagok más vezetési stílust igényelnek. Ráadásul a napi szakasz végére ránk-szakadt az ég. Olyan eső esett, amihez már evező kellett volna. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó néhány kilométert hegyes erdei földes úton kellett megtenni, ráadásul már sötétben.

Kilenc óra körül érkeztünk meg a kempinghelyre. Azonnal elkezdtük felépíteni a sátrakat sötétben és esőben. A kemping egyébként nagyon barátságos, rengeteg a fiatal hátizsákos világutazó itt, egy hippi kommunára hasonlít az egész. A levegőben terjedő vadkender füstje és az emberek lazasága pedig gyógyító hatású egy ilyen nehéz nap után. Már vacsoráztunk és nemsokára megyek a pihe-puha sátramba, hogy jól kipihenjem magam, mert holnap szintén korán folytatódik az út. 

Dél-afrikai Köztársaság - Érkezés

Végre eljött a nagy nap. December 25-én 18:00 órakor indult a repülőgép Hamburgból Isztambulba. A szabályokat betartva két órával az indulás előtt a reptéren voltunk. Időben kivittek és elbúcsúztak tőlem. A gyerekek segítettek vinni a csomagokat. Ha a puszikat súlyban lehetne mérni, akkor nem engedtek volna fel a gépre. Végül megkerestem a légitársaság ablakát és beálltam a sorba, hogy feladjam a poggyászomat. Akkor látom, hogy iszonyat hosszú a sor. Legalább fél óra hosszáig ott álltam türelmesen és nem izgultam, de amikor az agyamig ért, hogy csak tíz métert mozdultam el a helyemről, és előttem még ezer ember áll, akkor elkezdett borulni az agyam. Tudtam, hogy itt csak a poggyászt kell feladni, és ki tudja mi vár még rám az ellenőrzőkapuknál. Ránéztem az órámra és elszédültem. Úgy döntöttem, hogy mindenkit kikerülök, ezúttal is bocsánatot kérek mindenkitől. Szerencsére az emberek megértőek voltak és előreengedtek. A poggyászos pedig azzal fogadott, hogy mivel én befóliáztam a csomagjaimat, ezért egy másik ablakhoz kell mennem. Ó JAJ, most már tényleg nagyon izgultam, de rögtön odamentem és nem is kellett sokat várnom, máris küldték a csomagomat átvilágításra, és valamilyen gordiuszi csomó lehetett a csomagomban, mert nem tudták értelmezni a tartalmát. Legalább nyolcszor átküldte a vámos különböző szögekben, de szerencsére végül továbbengedte, én pedig rohantam tovább az ellenőrzőkapukhoz. Ott a szokásos várakozás fogadott, ezzel nem is volt semmi gond, de már bent a terminálon vettem észre, hogy természetesen az én jártom Európán kívüli, ezért egy plusz biztonsági vámvizsgálat is volt ezen belül. Az jutott eszembe, hogy kijutni Európából sokkal nehezebb mint bejutni. Az Angolok tudják miről beszélek. Viszont minden rohanás kifizetődött, mert végül sikerült elérnem a repülőgépet.

Isztambuli átszállás után következett még egy kb. 12 órás repülés. Annak ellenére, hogy Hobbitoknak szánt üléshelyek vannak a repülőkön nagyon jót aludtam, és furán kipihent vagyok még késő este is. Útközben még megnéztem a The Snowman című filmet, csak hogy érezzem, hogy télből megyek nyárba.

Amikor megérkeztünk Fokvárosba, már ott várt minket a csapat többi tagja is és direkt a reptérről egyenesen mentünk megnézni a Jóreménység fokát. Annak ellenére, hogy kicsit messzebb van egy délebre fekvő kiszögelés is, ezt tartják Afrika déli csücskének. Itt belenyúltam a két óceán közé, hogy érezhessem ahogyan megcsókolja az Atlanti-óceán az Indiai-óceánt. Innen visszamentünk Fokvárosba, ahol az első éjszakán egy hotelban pihenjük ki a hosszú repülőutat. A vacsoránál érkezett a hír, hogy a vezetőnk, akinek motoron kellene vezetni minket (mert ő a "térképhordozó"), nem tudott felszállni a gépre, mert az bedöglött, ezért ő Szibériában ragadt. Viszont ne izguljunk mert másik géppel jön, de reggel érkezik és egyenesen megy a reptérről a motorok garázsához. De ez sem volt zökkenőmentes, mert Moszkvában lekéste az átszállást, mert az a gép meg késett hét órát műszaki hiba miatt. Most az a helyzet, hogy holnap elindulunk nélküle, és este a táborhelyünkön találkozunk, mert ő majd később érkezik külön. Szóval folytatás következik... Megyek is aludni, mert holnap (ma) hatkor kelek és már fél kettő múlott.

2018. december 20., csütörtök

Transz-afrikai expedíció - Útvonal


Az alapötlet az, hogy Fokvárostól (Dél-afrikai Köztársaság) végigmotorozunk Alexandriáig (Egyiptom), így átszelve délről északra haladva egész Afrikát. Az expedíció december 25-én kezdődik, ekkor indul a repülőm Hamburgból Isztambulon keresztül Fokvárosba. A jobb oldali sávon fenn van egy link, a GPS Live Tracking, arra kattintva remélhetőleg lehet élőben követni, hogy hol tart a csapat. Reményeink szerint kitérőket teszünk olyan helyeken, mint a Viktória-vízesés, Kilimandzsáró, Harry Potter sírja, különféle nemzeti parkok, ősi városok, piramisok… Sátrakban, kempingezőhelyeken és néha helyi szállásokon fogunk éjszakázni. A kempingekben és szálláshelyeken elméletileg lesz internet hozzáférés, ahol remélhetőleg feltölthetem az addig gyűjtött eseményeket a blogra. Arra számítunk, hogy a létező összes úttípuson lesz szerencsénk motorozni. A motorok és a rajta lévő abroncsok offroad viszonyokra lettek előkészítve. Lesz ott földes út, homok, murva, aszfalt, sár, por...

A rossz időjárást elkerülni sajnos lehetetlen, mivel nem egy régióban fogunk motorozni, hanem egy kontinenst átívelő különféle klímával kell számolni, ezért valószínűleg nem kevés esőben is kell majd motorozni. Vannak a csapatból olyanok, akik már ott vannak a Dél-afrikai Köztársaságban, és ők jelezték, hogy ott most 41 fok Celsius van. Lesznek olyan helyek, ahol éjjel a sátorban 10 fok alá is eshet a hőmérséklet, ezért minden időjárási viszonyra fel kell készülni.

2018. december 19., szerda

Transz-afrikai expedíció – Előkészületek


Előkészületek


Mindenre felkészültem, elmentem a hamburgi trópusi betegségekkel foglalkozó intézménybe, hogy felfrissítsem az eddigi védőoltásaimat, és még a hiányzókkal pótoljam. Tífusztól kezdve a veszettségen át a sárgalázig mindennel be lettem oltva. A vérem most tele van annyiféle antitesttel, hogy egy két lábon mozgó laboratórium vagyok, és ha elég nagy a csend, akkor hallatszik, ahogyan az ereimben a fehérjemolekulák tombolnak. Még a maláriát megelőző tablettákat is megvettem, csak hogy teljes legyen a csomag. A védőoltások és a tabletták majdnem ezer euróba kerültek, de szerencsére az egészségbiztosítóm támogatja ezeket a dolgokat, így a teljes összeget visszautalták a számlámra. Ezért is jó dolog minden utazás előtt annyi információt gyűjteni, amennyit csak lehet, mert az ember egy csomó dolgot megspórolhat, ha elég körültekintő.

2017 októberében szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy erre az útra csak két vállalkozó volt rajtam kívül, ezért ismét meghiúsult a terv. Nagyon csalódott voltam, mert nem tehettem semmit. Úgy éreztem, hogy én mindent megteszek, de az események másoktól függnek. Már csak az a lehetőség maradt, hogy egyedül vágok neki az útnak, viszont sohasem szerettem magányosan utazni. Nem volt más választásom, mint türelmesen várni tovább.

Az idén tavasszal valamikor májusban, amikor már a remény és türelem is kezdett bennem elfogyni, kaptam egy emailt, amiben az állt, hogy végre megvan a csapat. Ekkor felnéztem az égre, és eszembe jutott Roger testvér, aki 10000 ember közül pont engem választott és másodmagammal meghívott egy ebédre, amire egy vatikáni díszvendég is hivatalos volt Taizében. Különleges megtiszteltetés volt ez számomra, azóta is eszembe jut az a nyugalom és türelem, ami Roger testvérből áradt. Sokszor gondolok arra, hogy akkor ott sikerült megtapasztalnom egy olyan lelki kapcsolatot a mindenséggel, amit neki köszönhetek és azóta is kísér az életem során.

Akkor ott azon az ebéden, először és utoljára éreztem kísértést arra, hogy bort igyak. Ott ültem néhány szerzetessel egy kis francia falucskában egy középkori kőépítésű kolostorban, az ebédlőhelyiség falai faragott fával voltak burkolva, körülöttünk a burgundiai táj hihetetlen nyugalma, az ablakon beszűrődő nyári napfény pedig megcsillant az ebédhez kikészített kancsóban lévő vörösboron, amit a szerzetesek maguk készítettek a környékbeli szőlősökben gyűjtött szőlőből. Azóta sem ittam bort, mert azt az autentikus miliőt senkinek sem sikerült überelnie. Szóval végtelen boldogságot éreztem, hogy végre az utolsó probléma is megoldódott és a Roger testvértől tanult türelem meghozta gyümölcsét. A hiányzó láncszem is a helyére került és van elég ember Afrika keresztülmotorozásához.

Beszereztem az összes szükséges technikai kütyüt mint pl. 12V-os USB elosztó, univerzális aljzat, kábelek, GoPro kamera, töltő átalakító a motorra, akkubank, fejlámpa... Mivel a laptopot nem lehet 12V-ról tölteni (nincs ilyen töltőm), ezért vettem egy 12V ról 230V-ra átalakítót is. Mindenre fel akartam készülni, mivel kb. 90%-ban sátorban fogunk aludni, így az egyetlen áramforrásom a motor lesz, tehát menet közben kell majd töltenem a dolgokat.


Találkozó
Novemberben volt szervezve egy találkozó Tübingenben, ahol találkozott a csapat az út előtt. Tízen vagyunk, rajtam kívül van öt német és négy svájci motoros. Ott be lettek pakolva a motorok egy konténerbe, hogy azután később Hamburgból hajóval eljussanak Fokvárosba. Az útleveleket otthagytuk, hogy csoportosan lehessen kérni a vízumokat. Az ember, aki intézi a vízumokat azt mondta, hogy legyen érvényes az útlevelünk még legalább fél évig, és ne legyen izraeli pecsét az útlevelünkben, mert ez a feltétele annak, hogy vízumot kaphassunk néhány országba. Erre én megkérdeztem, hogy mi van akkor ha nekem nincs pecsét az útlevelemben, de az útlevelem izraeli. Azt mondta, hogy akkor beutazhatok vízum nélkül is, de nem jöhetek ki. Remélem nem továbbítja a provokatív kérdésemet a szudáni nagykövetségre, mert elméletileg pénteken érkezik meg postán az útlevelem, és nem szeretném, ha az enyémet véletlenül elfelejtenék postára adni.

Miután a motorok már úton voltak valahol az óceán közepén, az egyik útitárs jelezte, hogy van egy nagyon jó haverja, aki szeretne csatlakozni a csapathoz. Ezért ő gyorsan utólagosan elkezdte intézni a dolgokat, hogy minden időben készen legyen. Néhány napja elment a BMW szervizbe, hogy az útra teljesen felkészített motorjával elmenjen a szállítócéghez, hogy még az utolsó pillanatban külön járattal feladja a motorját. Odaérve a szállítmányozócég raktára elé oldalról belehajtott autójával egy idős nő és összetörte a motorját és magát is. Most kórházban fekszik törött csontokkal, ezért számára befejeződött az út, ami még el sem kezdődött.

Szóval tíz ember van a csapatban, aminek az egyik tagja egy nő. Ezen felül lesz egy ember, aki motoron jön velünk és segíti a csapatot, és egy terepjáró, amiben a vezető mellett lesz még egy szerelő is. A terepjáró szerepe, hogy kaját, fontosabb cserealkatrészeket és szerszámokat vigyen magával. A terepjáró fő utakon fog a tervek szerint közlekedni, mi pedig a napi offroad szakasz végén este találkozunk vele egy közös ponton, ahol letáborozunk, de az is előfordulhat, hogy napokig nem lesz mellettünk a terepjáró, ezért minden személyes dolgot folyton magunkkal kell vinni a motoron. Ilyen pl. a sátor, hálózsák, víz, ruha, egyszerűbb szerszámok...


Az emberi test

Az utazás előtt kb. két héttel olyan pszichoszomatikus tüneteket kezdett produkálni a testem, hogy a hipochondrikus énem olajként ömlött a még az egyetemista koromban felfedezett lángoló pánikrohamomra. Ezt csak tetézte egy vírusos téli influenzajárvány. Most úgy érzem magam mint egy 87 éves öregember. Ráadásul tegnap bevettem az első malária megelőző tablettát is, aminek nem kellett volna újra elolvasnom a lehetséges mellékhatásait. Az már csak hab a tortán, hogy a hasam jobb alsó részén elkezdett valami szúrni, de ez még a malária elleni tabletta beszedése előtt kezdődött. Egyre rosszabb kezdett lenni, és így az út előtt nem igazán örültem ennek a fordulatnak. Sürgős esetként jelentem meg az orvosomnál előzetes időpontfoglalás nélkül, és panaszoltam el neki, hogy mi a bajom. Olyan helyre szúrta be az ujját és mondta, hogy megfeszített hasizmok közben köhögjek, amit én eddig csak vígjátékokban láttam. Ezúttal nem tudtam nevetni a helyzeten, csak összeszűkült szemöldökkel tudtam kimutatni az orvosnak, hogy nem díjazom, amit csinál. Legnagyobb csalódottságomra azt mondta, hogy nem biztos benne, de sérvre gyanakszik, ezért beutalt mágneses rezonanciás vizsgálatra. NEM, ez nem lehet igaz! Már kevesebb mint tíz nap marad az útig, én meg MRI-re kell, hogy menjek. Felhívtam telefonon legalább húsz radiológiai intézetet, hogy időpontot kérjek, de csak azt a választ kaptam, hogy február vagy márciusi időpont előtt ne is reménykedjek. Aztán újra eszembe jutott Roger testvér és a nyugalom amit körüllengte. Megint a telefonhoz nyúltam és magabiztosan tárcsáztam az utolsó számot. Erre legnagyobb meglepetésemre már most hétfőre tudtak időpontot adni egy kivizsgálásra, egy héttel az út előtt. El is mentem, befeküdtem a csőbe és szeletenként körbemágneseztek. Ma reggel lobogó papírokkal rohantam az orvosomhoz, hogy értelmezze az MRI vizsgálat eredményeit. Ma sikerült megismerni magamat belülről is, és az orvos megnyugtatott, hogy semmi bajom, tökéletes minden. A fájdalom oka csak egy kis irritáció, ami nem igényel további orvosi beavatkozást, tehát nyugodtan utazhatok. Azért én voltam olyan elővigyázatos, hogy egy másik orvoshoz is elmentem, hogy másodvéleményt kapjak a panaszomra, aki szintén megnyugtatott, és azt mondta, hogy ez semmi.

2018. december 14., péntek

Transz-afrikai expedíció – Előzmények

Motiváció

Valahol mélyen él bennem az ősi vágy, hogy új helyeket fedezzek fel. Ezért mindig is voltak kisebb - nagyobb terveim, hogy miként tudom a spirituális énemet egy materiális világban élményekkel feltölteni. Egyetértek Stephen Hawking elméletével, hogy minden megsemmisül, ha pl. egy fekete lyukba zuhan, viszont az információ megmarad. Ez szerintem az a megfoghatatlan dolog, ami örök. A tudósok információnak hívják, a vallásos emberek pedig hitnek. Tudom, hogy ez már egy lerágott csont, hogy próbáljunk meg a mai szürke rohanó világban egy kicsit megállni és észrevenni, hogy nem gépek vagyunk, akiknek csak teljesíteni kell és a társadalmi elvárásoknak megfelelni, de ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez emlékeztet engem arra a régi mondásra, hogy álmodod az életed, vagy éled az álmaidat!? Számomra a kilépést a mátrixból a második lehetőség biztosítja. Nem akarok egy avatárja lenni valakinek, hanem önmagam akarok lenni. Ezért is szoktam sűrűn idézni azt a régi mondást, hogy nem a testednek van lelke, hanem a lelkednek van teste! Ebből kifolyólag számomra fontosabb lelkileg megélni dolgokat, mint fizikailag, de mivel jelenlegi létünkben a kettő együtt jár, ezért a lelkem elviszi a testemet, hogy együtt megtapasztaljanak új élményeket.

Íme egy videó arról, ami az ereimben keringő benzint a szívembe pumpálta:


Igaz, hogy én nem egy Yamahával fogok nekivágni Afrikának, de ez a reklám tükrözi leginkább azt, amit érzek.


Tervek

Minél nagyobb kaliberű egy ötlet, annál több előkészületet is igényel, amihez egy csomó idő is kell. Pláne, hogy az ember elsősorban a mindennapi életével foglalkozik. Minden területen megfelelni, és a civil életünket menedzselni nem könnyű dolog, de nem szabad megfeledkezni az álmainkról sem, mert különben csak megvalósítatlan tervek maradnak a "majd egy szép napon" önámítás bugyrában. A nagy tervek elsőre kivitelezhetetlennek tűnnek, de valahol el kell kezdeni. Ennek az útnak az ötlete tíz éve kezdet kialakulni bennem. Ennyi időre volt szükségem, hogy álomból realitás legyen. Már kisgyerek koromban éreztem, hogy a világot látni kell. Sohasem szerettem turistaként definiálni magamat, inkább utazóként szeretem felfedezni a világot. A szüleimnek köszönhetően sokat utaztunk gyerekkoromban, de az igazán független időben és térben korlátok nélküli kalandok, akkor kezdődtek, amikor 18 évesen megkaptam a jogosítványomat.

A világra való nyitottság és a vezetés élményének a kombinációja ösztönzött arra, hogy amikor csak lehet fedezzek fel valami újat. Ennek köszönhetően kb. húsz évesen befurikáztuk szinte egész európát. Mivel pont ebben a legszebb életszakaszomban hullott szét darabjaira az ország, amiben születtem, ezért ez többszörösen is megnehezítette az európai országokba való bejutást. Először is nagyon gazdaságosra kellett faragni ezeket az utakat. Mindig többen utaztunk és megosztottuk az útiköltségeket, ráadásul akkor még nem volt ilyen drága a benzin sem. Sátorban és autóban aludtunk, de nem is az volt a célunk, hogy luxushotelok és a strand között ingázva töltsük el az időt, hanem minél kalandosabban feltalálni magunkat az előre nem tervezett, helyben spontán kialakult szituációkban. Akkoriban még vízumokat is be kellett szerezni, hogy be tudjunk lépni egy másik országba. Csodálatos élmény volt felfedezni a kontinensünk különféle kultúráit és országait. Ettől kaptam étvágyat arra, hogy más kontinenseket is megismerjek.

Tíz év álmodozás, tervezés és szervezkedés után harminc éves koromra sikerült megvalósítanom Közép és Dél-Amerika körbeutazását hátizsákkal. Oda ketten mentünk német útitársammal. Ennek a hatalmas útnak egyetlen egy napja sem volt előre kitervezve, ezért ezen a kalandos úton reggelente még nem tudtuk, hogy este hol fogunk aludni. Minden napunk spontán ott helyben alakult. Arról az útról körlevelekben számoltam be az ismerőseimnek, amiből később egy könyv is született.

Egy nyaralást, vagy egy hetes kiruccanást is jó ha az ember időben elkezdi tervezni, de egy egész kontinenshez újabb tíz évnek kellett eltelnie, mire sikerült megvalósítható közelségbe hozni. Az egész ott kezdődött, hogy régi álmomat szerettem volna megvalósítani, azt hogy motorral keresztülvágok Ázsián nyugatról keletre. Éveken át agyaltam azon, hogy miként és kivel tudom ezt megvalósítani. Nem kevés probléma merült fel. Bárhogy is terveztem, az idő faktor mindig nagy volt. Lehetetlen Ázsiát rövid időre tervezni. A mostani életembe nem fér bele, hogy mondjuk fél évre kivonom magamat a társadalmi mókuskerékből. Az ázsiai országokba való vízumok beszerzése olyan bürokratikus és időben kiszámíthatatlan akadályokat vetített előre, ami végkép befagyasztotta ezt a projektet. Ennek ellenére még egy darabig próbálkoztam, hátha találok egy jó útitársat, és így együtt talán kitalálhatunk valamit közösen. Évekig próbálkoztam abban a reményben, hogy többen együtt megoldjuk, de még itt Németországban sem találtam senkit, aki bevállalna egy ilyen kalandot. Ezért tovább kezdtem nézelődni és szemet szúrt Ausztrália. Egy csomó filmet és dokumentumfilmet megnéztem és a hihetetlen végtelen táj magába-szippantott. Ott akartam lenni. Körbe akartam motorozni Ausztráliát. Viszont szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy oda sem találok senkit, akivel ezt végigcsinálhatom. Ekkor jutottam el Afrikáig.

Afrikában már többször voltam, de ez lenne az első alkalom, hogy keresztülutazom az egészet délről északra, ráadásul motoron. Mint az közismert a németek híres világjárók. Ezért elkezdtem keresgélni az interneten olyan embereket, akik egzotikus motoros utazásokban jártasak. Mondanom sem kell, hogy eleinte csak itt Európában vagy az USA-ban, a jól megszokott aszfaltos utakra vállalkozó embereket találtam. Néhány olyan útitervbe is botlottam, amelyik esetleg egy-két ázsiai vagy afrikai országot jelent, de egy egész kontinens átszelésére nem volt érdeklődő. Végül belebotlottam egy motoros utakkal foglalkozó fickóba, akinek az élete a motorozás. Olyannyira, hogy a jól kereső állását is feladta, hogy a szenvedélyének élhessen, és motoros utakat tervezzen szerte a világban. Felhívtam és mondtam neki, hogy engem érdekelne Afrika. Azt mondta, hogy Afrika a legjobb döntés, mert ő már mindenhol motorozott, de a legszebb élménye az Afrika. Valamikor még a 2016-os évben megbeszéltük, hogy engem érdekel a dolog és 2017 decemberében indulhat az Afrikát átszelő expedíció, ha sikerül találni összesen legalább hat embert, aki vállalkozik erre, mert csak akkor fizetődik ki megszervezni egy ilyen kalandot. Utoljára gyerekkoromban vártam így a karácsonyt mint tavaly.