Transz-afrikai expedíció – Előkészületek

Előkészületek

Mindenre felkészültem, elmentem a hamburgi trópusi betegségekkel foglalkozó intézménybe, hogy felfrissítsem az eddigi védőoltásaimat, és még a hiányzókkal pótoljam. Tífusztól kezdve a veszettségen át a sárgalázig mindennel be lettem oltva. A vérem most tele van annyiféle antitesttel, hogy egy két lábon mozgó laboratórium vagyok, és ha elég nagy a csend, akkor hallatszik, ahogyan az ereimben a fehérjemolekulák tombolnak. Még a maláriát megelőző tablettákat is megvettem, csak hogy teljes legyen a csomag. A védőoltások és a tabletták majdnem ezer euróba kerültek, de szerencsére az egészségbiztosítóm támogatja ezeket a dolgokat, így a teljes összeget visszautalták a számlámra. Ezért is jó dolog minden utazás előtt annyi információt gyűjteni, amennyit csak lehet, mert az ember egy csomó dolgot megspórolhat, ha elég körültekintő.

2017 októberében szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy erre az útra csak két vállalkozó volt rajtam kívül, ezért ismét meghiúsult a terv. Nagyon csalódott voltam, mert nem tehettem semmit. Úgy éreztem, hogy én mindent megteszek, de az események másoktól függnek. Már csak az a lehetőség maradt, hogy egyedül vágok neki az útnak, viszont sohasem szerettem magányosan utazni. Nem volt más választásom, mint türelmesen várni tovább.

Az idén tavasszal valamikor májusban, amikor már a remény és türelem is kezdett bennem elfogyni, kaptam egy emailt, amiben az állt, hogy végre megvan a csapat. Ekkor felnéztem az égre, és eszembe jutott Roger testvér, aki 10000 ember közül pont engem választott és másodmagammal meghívott egy ebédre, amire egy vatikáni díszvendég is hivatalos volt Taizében. Különleges megtiszteltetés volt ez számomra, azóta is eszembe jut az a nyugalom és türelem, ami Roger testvérből áradt. Sokszor gondolok arra, hogy akkor ott sikerült megtapasztalnom egy olyan lelki kapcsolatot a mindenséggel, amit neki köszönhetek és azóta is kísér az életem során.

Akkor ott azon az ebéden, először és utoljára éreztem kísértést arra, hogy bort igyak. Ott ültem néhány szerzetessel egy kis francia falucskában egy középkori kőépítésű kolostorban, az ebédlőhelyiség falai faragott fával voltak burkolva, körülöttünk a burgundiai táj hihetetlen nyugalma, az ablakon beszűrődő nyári napfény pedig megcsillant az ebédhez kikészített kancsóban lévő vörösboron, amit a szerzetesek maguk készítettek a környékbeli szőlősökben gyűjtött szőlőből. Azóta sem ittam bort, mert azt az autentikus miliőt senkinek sem sikerült überelnie. Szóval végtelen boldogságot éreztem, hogy végre az utolsó probléma is megoldódott és a Roger testvértől tanult türelem meghozta gyümölcsét. A hiányzó láncszem is a helyére került és van elég ember Afrika keresztülmotorozásához.

Beszereztem az összes szükséges technikai kütyüt mint pl. 12V-os USB elosztó, univerzális aljzat, kábelek, GoPro kamera, töltő átalakító a motorra, akkubank, fejlámpa... Mivel a laptopot nem lehet 12V-ról tölteni (nincs ilyen töltőm), ezért vettem egy 12V ról 230V-ra átalakítót is. Mindenre fel akartam készülni, mivel kb. 90%-ban sátorban fogunk aludni, így az egyetlen áramforrásom a motor lesz, tehát menet közben kell majd töltenem a dolgokat.

Találkozó

Novemberben volt szervezve egy találkozó Tübingenben, ahol találkozott a csapat az út előtt. Tízen vagyunk, rajtam kívül van öt német és négy svájci motoros. Ott be lettek pakolva a motorok egy konténerbe, hogy azután később Hamburgból hajóval eljussanak Fokvárosba. Az útleveleket otthagytuk, hogy csoportosan lehessen kérni a vízumokat. Az ember, aki intézi a vízumokat azt mondta, hogy legyen érvényes az útlevelünk még legalább fél évig, és ne legyen izraeli pecsét az útlevelünkben, mert ez a feltétele annak, hogy vízumot kaphassunk néhány országba. Erre én megkérdeztem, hogy mi van akkor ha nekem nincs pecsét az útlevelemben, de az útlevelem izraeli. Azt mondta, hogy akkor beutazhatok vízum nélkül is, de nem jöhetek ki. Remélem nem továbbítja a provokatív kérdésemet a szudáni nagykövetségre, mert elméletileg pénteken érkezik meg postán az útlevelem, és nem szeretném, ha az enyémet véletlenül elfelejtenék postára adni.

Miután a motorok már úton voltak valahol az óceán közepén, az egyik útitárs jelezte, hogy van egy nagyon jó haverja, aki szeretne csatlakozni a csapathoz. Ezért ő gyorsan utólagosan elkezdte intézni a dolgokat, hogy minden időben készen legyen. Néhány napja elment a BMW szervizbe, hogy az útra teljesen felkészített motorjával elmenjen a szállítócéghez, hogy még az utolsó pillanatban külön járattal feladja a motorját. Odaérve a szállítmányozócég raktára elé oldalról belehajtott autójával egy idős nő és összetörte a motorját és magát is. Most kórházban fekszik törött csontokkal, ezért számára befejeződött az út, ami még el sem kezdődött.

Szóval tíz ember van a csapatban, aminek az egyik tagja egy nő. Ezen felül lesz egy ember, aki motoron jön velünk és segíti a csapatot, és egy terepjáró, amiben a vezető mellett lesz még egy szerelő is. A terepjáró szerepe, hogy kaját, fontosabb cserealkatrészeket és szerszámokat vigyen magával. A terepjáró fő utakon fog a tervek szerint közlekedni, mi pedig a napi offroad szakasz végén este találkozunk vele egy közös ponton, ahol letáborozunk, de az is előfordulhat, hogy napokig nem lesz mellettünk a terepjáró, ezért minden személyes dolgot folyton magunkkal kell vinni a motoron. Ilyen pl. a sátor, hálózsák, víz, ruha, egyszerűbb szerszámok...

Az emberi test

Az utazás előtt kb. két héttel olyan pszichoszomatikus tüneteket kezdett produkálni a testem, hogy a hipochondrikus énem olajként ömlött a még az egyetemista koromban felfedezett lángoló pánikrohamomra. Ezt csak tetézte egy vírusos téli influenzajárvány. Most úgy érzem magam mint egy 87 éves öregember. Ráadásul tegnap bevettem az első malária megelőző tablettát is, aminek nem kellett volna újra elolvasnom a lehetséges mellékhatásait. Az már csak hab a tortán, hogy a hasam jobb alsó részén elkezdett valami szúrni, de ez még a malária elleni tabletta beszedése előtt kezdődött. Egyre rosszabb kezdett lenni, és így az út előtt nem igazán örültem ennek a fordulatnak. Sürgős esetként jelentem meg az orvosomnál előzetes időpontfoglalás nélkül, és panaszoltam el neki, hogy mi a bajom. Olyan helyre szúrta be az ujját és mondta, hogy megfeszített hasizmok közben köhögjek, amit én eddig csak vígjátékokban láttam. Ezúttal nem tudtam nevetni a helyzeten, csak összeszűkült szemöldökkel tudtam kimutatni az orvosnak, hogy nem díjazom, amit csinál. Legnagyobb csalódottságomra azt mondta, hogy nem biztos benne, de sérvre gyanakszik, ezért beutalt mágneses rezonanciás vizsgálatra. NEM, ez nem lehet igaz! Már kevesebb mint tíz nap marad az útig, én meg MRI-re kell, hogy menjek. Felhívtam telefonon legalább húsz radiológiai intézetet, hogy időpontot kérjek, de csak azt a választ kaptam, hogy február vagy márciusi időpont előtt ne is reménykedjek. Aztán újra eszembe jutott Roger testvér és a nyugalom amit körüllengte. Megint a telefonhoz nyúltam és magabiztosan tárcsáztam az utolsó számot. Erre legnagyobb meglepetésemre már most hétfőre tudtak időpontot adni egy kivizsgálásra, egy héttel az út előtt. El is mentem, befeküdtem a csőbe és szeletenként körbemágneseztek. Ma reggel lobogó papírokkal rohantam az orvosomhoz, hogy értelmezze az MRI vizsgálat eredményeit. Ma sikerült megismerni magamat belülről is, és az orvos megnyugtatott, hogy semmi bajom, tökéletes minden. A fájdalom oka csak egy kis irritáció, ami nem igényel további orvosi beavatkozást, tehát nyugodtan utazhatok. Azért én voltam olyan elővigyázatos, hogy egy másik orvoshoz is elmentem, hogy másodvéleményt kapjak a panaszomra, aki szintén megnyugtatott, és azt mondta, hogy ez semmi.