Dél-afrikai Köztársaság – Irány Lesotho és Szváziföld felé

Hatkor kelni soha sem jó, de főleg akkor fáj nagyon, ha még a vizes sátort is össze kell csomagolni. Egy kicsit be is ázott, de nem volt vészes. Reggeli közben még élvezhettük az óceán látványát, és utána indult a hosszú nap. Több mint 500 km volt a táv, aminek a 98%-a offroad. Tehát egész nap különféle tájakon motoroztunk, amiket imádtam a rally számítógépes játékokban, és most itt vagyok élőben. Volt itt földes út, murva, sár, por, apró kavics… Szóval nem volt unalmas, sőt annyira kifáradtam, mint még soha azelőtt. Útközben egy csomó állat mászkált az utakon minden irányban, láttunk majmokat, szurikáta szerű pockot, óriásteknőst, kecskéket, zebrát, teheneket, leguánt, lovakat, sőt egyszer meg kellett várni, hogy egy óriási juhnyáj átvonuljon az úton. 25 C fok volt, tökéletes idő, a nap végére megérkeztünk egy hegyes tájra, és elkezdtünk felfelé motorozni, kb. 20 perc alatt 14 C fokra csökkent a hőmérséklet. Amikor a tetejére értünk behajtottunk egy sorompóval lezárt területre, és egy hatalmas kb. 20 km átmérőjű völgyben találtuk magunkat, amin keresztül vezetett az utunk. Körbevett minket egy hegygyűrű, olyan volt, mintha egy vulkán belsejében, vagy egy meteorit ősrégi, óriási kráterében motoroznánk.

Volt szerencsém megízlelni szó szerint Afrikát, mert az útközben felszálló por finom porcukorként ropogott a fogaim között. Különösen fantasztikus látvány és élmény áthajtani azokon a furcsán vörös földutakon, amiket azelőtt csak tévében láttam. Az utakon lévő huppanók két motorosnak is letörték az oldalsó csomagtartóit. Ezeket ott helyben gyorsan rögzíteni kellett ideiglenesen, és majd valamikor, ha lesz rá lehetőség rendesen oda kell csavarozni, ill. hegeszteni.

A hosszú nap után ismét egy jópofa hotelban aludtunk, ami a gyarmatosítási időket időző stílusban volt berendezve. Amikor levetkőztem, akkor láttam, hogy annyi por van a ruháimon és sisakomon, hogy abból már lehetett volna valamit építeni.

Ma több mint hatszáz kilométert tettünk meg, és egy a Lesotho határ mellett kempingben vertünk sátrat, ill. néhányan egy bungalóban alszunk, mert az upgrade kevesebb mint 2 dollárba került, és úgy döntöttünk ezért megéri ágyban aludni. Nem sok időm van írni, mert egész nap úton vagyunk, este pedig korán le kell feküdni, a reggel hat óra pedig keményen ébreszt.

A szokásos korai kelést reggeli követte, mint mindig. Ma is kb. 500 km távot tettünk meg, eddig több mint 2000 km-t utaztunk, és még mindig ugyanabban az országban vagyunk, ahonnan indultunk. Reggel még indulás előtt gyorsan meg kellett javítani a meghibásodott dolgokat. Vissza kellett csavarozni néhány oldaltartót, az egyik motor nem indult és, amikor lebontották a burkolatot kiderült, hogy csak egy csatlakozót kellett megigazítani, a terepjárónak pedig már napok óta nem működött az ablaktörlője, és azt is sikerült megjavítani. Mikor minden készen volt, indulhatott a mai nap is. Az utunk Nelson Mandela szülőfaluja mellett haladt el. A táj olyan meseszerű, az ég olyan kék és bárányfelhőkkel teli, mintha nem is lett volna valóságos. Az útszakaszok végtelen hosszan nyúlnak a horizontig, sőt néha azt a látszatot kelti, hogy egy kicsit fölé is kanyarodik.

Tegnap olyan beteg voltam, hogy alig álltam a lábamon. Reggel odajön hozzám az egyik svájci motoros és megkérdezi mi bajom. Mondom neki, hogy nincs bennem semmi erő, fáj a hasam, hányingerem van. Erre ő megkérdezte, hogy te iszol elég vizet, mire én a kezembe tartott üveget felemeltem és azt mondtam, hogy persze. Kikapta a vizes palackot a kezemből, és azt mondat, hogy várj egy kicsit. Elment a vizemmel, és néhány perc múlva megjelent a vizes-palackommal, de valamit belekevert, mert furcsa színe volt. Azt mondta ezt igyam meg. Megittam, és egy óra múlva nem, hogy elmúlott minden bajom, de még jobban soha sem éreztem magam. Nem tudom mit rakott a vizembe, de szerintem az olimpián most néhány évig nem indulok, nehogy lebukjak.

Ma betettem magamnak egy almát és egy banánt a benzintartályon lévő hátizsákba, hogy útközben egyek valamit. Az első pihenőnél kinyitottam a táskát, azt láttam, hogy összenyomódott és a melegtől szétlöttyedt banán szétfolyt a dolgaim között, de legalább finom volt.

Az utak szélén álló gyerekek fülig érő mosollyal és integetve kísérték végig az utunkat. A helyi őslakosok mellett itt Lesotho és Szváziföld között Dél-afrikai Köztársaságban élnek németek is, akik még nagyon régen talán a hollandok után valamikor telepedtek itt le. Iskoláik és templomaik is vannak. A reggel hűvös levegővel indított utunkra, de elég gyorsan jócskán harminc fok fölé emelkedett a hőmérséklet. A szkafanderben ez olyan érzés, mintha búvárruhában mennénk a szaunába. Ennek ez ellentétét pörgette ki nekünk az időjárás szerencsekereke az utunk utolsó 150 km-ére. Idáig belülről volt vizes a ruhánk az izzadságtól, a végére pedig 14 fokra csökkent a hőmérséklet, és iszonyatosan elkezdett ömleni az eső, így kívülről is át lettünk itatva. A szürreálisan sötétkék égbolt néha gigászi tölgyfagyökér mintákkal vakított, és robbant mellettünk, ami annyira szép volt, hogy még élveztem is a motorozást ebben az atmoszferikus háborúban. Amikor megérkeztünk a kempingre átázva zuhogó esőbben, már senkinek sem volt kedve sátrat állítani, ezért ismét éltünk a továbbfejlesztett alvási lehetőséggel és tetőt kértünk a fejünk fölé. Ez egy óriási kemping komplexum sok kis bungalóval, így az egyikben én fogok aludni, ami olyan spéci, hogy közvetlenül a szobám ajtaja előtt van egy fedett terasz, amin parkol a motorom.

Annak ellenére, hogy ilyen nagy kemping, zárva volt a recepció és a bár részleg. Odajött a semmiből egy ember és mondtuk neki, hogy nekünk szállás kell. Ő sürgött forgott egy darabig, és azt mondta, hogy mindjárt jön a tulaj. Nemsokára megérkezett a zuhogó esőből egy mezítlábas jó-kedélyű figura és beengedett minket. Egyedül voltunk az egész bárban, és ez olyan hangulatot teremtett, mintha valakinek a saját privát birtokán lettünk volna más kívülálló emberek nélkül. Dél-Amerikában már láttam ilyet, de azóta sem értem, hogy ennek mi értelme, a fürdőszobában a mosdókagylón két csap van, az egyikből hideg víz folyik, a másikból meg forró. 

Legnagyobb csalódottságomra, annak ellenére, hogy itt vagyunk Szváziföld határánál, holnap nem fogunk átmenni rajta, mert a csapat leszavazta. Így az utunk egyenesen vezet tovább északra elkerülve Szváziföldet. Amikor megérkeztünk a recepcióra valaki megfogott egy repülő hangyafajtát. Azt mondták az itteniek, hogy ez nagyon finom, és így élve a legjobb. Ezért én azonnal éltem a lehetőséggel, és frissen meg is ettem. Tényleg nagyon finom volt, egy nagyon picurkát édeskés íze van, és a szárnyai csak javítanak a zamatán.

Mivel nem nagyon van internet lehetőség, nem tudok sűrűbben írni, de cserébe most felteszek egy kicsit több képet.