Etiópia - Szudán

Az éjjel nem sokat aludtam, ráadásul még sötétben kellett felkelni, de az imám már korábban felkelt, és buzdította a híveket az imára. A hegyeken keresztül vezetett az utunk, és annyi fegyveres ember volt az utakon, hogy azokat volt könnyebb számolni, akinek nincs. Nem csak civilek, hanem katonák is jöttek szembe, több ezren voltak, a legtöbben gyalogoltak, de néhányan terepjárókon utaztak.

A terepjáró tetején a gépfegyver mögött álló katona olyan látvány volt, mint egy kolumbiai narkószállítmányt kísérő gerillaakció egy filmben. Viszont a civilek kezében látott fegyverek furcsa látvány volt, főleg a mennyiség. Azon gondolkodtam, hogy ha ezeknek az embereknek fegyverek helyett kapa lett volna a kezében, akkor Etiópia lehetne pl. az egész világ krumpli exportőre.

Többször láttam az utakon gyalogos átkelőt, és ez a legértelmetlenebb dolog, amit láttam. Minden létező élőlény keresztül-kasul közlekedik az utakon, és a felfestett zebrák, csak nevetségesek ebben a káoszban.

Egyre lejjebb haladt az utunk a hegyekből, itt megérkeztünk a határra, és több mint 40 fokos hőség fogadott minket. Már meg sem lepődtünk, hogy újra órákat kellett várni, mire minden papír kész lett. Valamelyik nap kifolyt a táskámban a szúnyogirtó vegyszer, és mindent teljesen átitatott a méreg. Ráadásul a motor vám papírjai is átáztak, de sikerült megszárítanom, így ma az sem okozott problémát a határon, hogy szétmosódtak rajta a betűk, és a pecsétek. Kicsit aggódtam, hogy mit szólnak a vámosok, de láttak ezek már ettől rosszabbat is, és a szemük sem rebbent, csak ütötték a pecséteket.

Végül kiléptünk Etiópiából, és kezdődött minden bürokrácia újra a Szudáni határon. Viszont annak ellenére, hogy rengeteget kellett várni, mégis eddig ez volt a legjobb határátlépés. Örömmel fogadtak minket, kedvesek voltak, megkínáltak kávéval, üdítővel, és árnyékban ücsörögtünk. Nagyon puritán, lepukkadt és autentikus volt. Egy nő pörkölte a friss kávét parázson a határ irodájának ajtaja előtt. Így nem kellett órákat sorban állni, hanem amíg az irodában pecsételtek, és iratokat töltögettek, addig mi kint kávéztunk és ebédeltünk.

Az emberek itt teljesen másként viselkednek, mint az előző országokban, ugyanolyan kedvesek, barátságosak, de nem tolakodnak, hanem szerényen távolról üdvözölnek, és csak akkor jönnek közelebb, ha az nekünk is kényelmes. Nem állják tömegek körbe a motorokat, és piszkálnak mindent.

Mivel sok időnk volt, és pont ebédidő is, ezért a hotelban csomagolt kaját előszedtük, hogy ebédeljünk. Egy alumínium fóliába csomagoltak be mindent összekeverve. Itt volt egyben rizs, kenyér, szósz, zöldség, curry, valami hús, egy főt tojás, sőt még a desszert is, ami egy sütemény volt. Minden összenyomódott, és az ízek is egybefolytak. Kinyitottam az alufóliát és hirtelen nem volt étvágyam, de kiszedtem a Muffin-t, hogy mégis egyek valamit. Sós volt a Muffin, curry utóízzel és tojásszaggal.

Gondoltam itt befejezem az ebédet, mert elég volt a desszert. Visszacsomagoltam a kaját és visszavittem a terepjáróhoz, hogy dobják el, mert én nem tudok most enni. Akkor mondták, hogy vannak itt valami gyerekek, és adjam nekik, de én sehol sem láttam gyerekeket. Ott vannak az épület mögött, mondták. Nem is értettem, mert ez szokatlan volt, hogy nem ragadnak ránk az emberek, hanem szerényen a háttérből figyelik az eseményeket. 

Odamentem az épület oldalához, és felemeltem az ételt, távolról mutatva nekik, hogy odaadom, ha szeretnék. Ekkor legalább tíz gyerek kezdett el futni felém, alázattal és olyan örömmel az arcukon vették el azt a kis ebédet, mintha csoda történt volna. Legalább háromszor megköszönték, hogy enni adtam nekik. Ekkor bevallom nem tudtam uralkodni többet az érzelmeimen, mert számomra ez nagyon felkavaró volt, hogy kis gyerekek megköszönik, mert enni kaptak. És még egyszer mondom, nem ők jöttek oda kunyerálni, hanem szerényen vártak az épület mögött, és én vittem oda nekik.

Számomra ez az út bebizonyította, hogy nem lehet a Facebook-ról és a híradóból reálisan informálódni. Ahhoz, hogy az ember teljesen átérezzen egy szituációt, ahhoz ott kell, hogy legyen. Én minden hírt és baromságot el szoktam olvasni az interneten, de amit eddig ez az út adott nekem, az nem csak az agyamig jutott el, hanem a lelkem mélyébe is hatolt.

Az eddigi országok közül itt a legbarátságosabbak, és legszerényebbek az emberek, ez azért különleges, mert Szudánnak elég negatív visszhangja van a sajtóban. Itt teljesen szétesett a gazdaság, nincs pénz a bankokban, nincs benzin a kutakon, ráadásul még embargó is sújtotta rengeteg éven keresztül az országot. Folyton harcok vannak a déli határon a kőolaj miatt, a fővárosban most is zavargások vannak mert a kormány megszorításokat akar.

A levegőben annyi por száll, hogy inkább azt kellene mérni, hogy mennyi levegő van a porban. Olyan nagy a szárazság, és a negyven fok feletti hőmérséklet, hogy létezni is kihívás. Ezután már maga volt az abszurdum, amikor megtapasztaltuk a szudáni utakat. Azt hittem, hogy az Etióp utaktól nincs rosszabb, hát nagyot tévedtem, itt a kátyúk sokkal nagyobbak, és élesek a is a szélei. Olyan sok kátyú van, hogy nem lehet kikerülni az összest, szóval kettőt kikerül az ember, egybe belehajt, és ez így ment ma kb. száz kilométeren keresztül.

Ma az volt tervben, hogy a vadonban sátorozunk, de mivel túlságosan elhúzódott a vámvizsgálat, ezért megint sötétedés után is kellett vezetni, így azt találtuk ki, hogy az útközbe eső városban keresünk egy hotelt. Találtunk is egyet, ami nagyon puritán, de legalább van tető a fejünk felett és nem kell sötétben sátrat verni.

Reggel még megpróbáltunk akkumulátort szerezni a hibás KTM-be. Ez egy darabig eltartott, mert kicsit nagyobb volt, ezért kívülről kellett felszerelni, és drótokkal áthidalni a távolságot. Így sem indult be, de külső rásegítéssel végül beindult, ezért az volt a terv, hogy majd útközben töltődik az akku. A hőmérséklet egész nap 40 fok körül mozgott, és ahhoz képest, hogy néhány napja még annak örültem, hogy néha 30 fok alá megy a hőmérséklet, most már akkor örültem, ha 40 alatt van kicsivel.

A fejem főt a sisakban, ezért gondoltam felemelem a sisakrostélyt, hogy egy kis szellő lehűtse az arcomat, de olyan érzés volt, mintha valaki hajszárítót tartott volna az arcom elé. Ezért újra lecsuktam, mert tulajdonképpen a sisakban kicsivel hidegebb volt, mint kint, mert a leheletem és az arcom hője 36 fokra igyekszik hűteni azt a kis levegőt, ami a sisakban van. Az utak ma meglepően jók voltak, így elég jól tudtunk ma haladni.

Amikor megérkeztünk a Nílus mellé, akkor megálltunk egy kis városkában ebédelni, egy kis útszéli kajáldában. Nagyon autentikus volt, a megszokott puritanizmus és nagyon kedves kiszolgálás. Pitában csirke és saláta volt, ami a helyi fűszerektől lett különlegesen finom. Tovább szerettünk volna indulni, de a motorok a forgalmas út ellenkező oldalán álltak, így az egész forgalmat keresztezve kellett volna visszafordulni. Látták ezt a helyiek, és azonnal kimentek többen is az útra és minden forgalmat megállítottak, hogy mi a rengeteg motorral el tudjunk indulni. Ez egy érdekes gesztus volt a helyiektől, és a leállított autósok sem mérgelődtek, sőt integettek nekünk a megszokott mosollyal kísérve.

Még sötétedés előtt megérkeztünk Kartúmba, a szudáni fővárosba. Olyan légszennyeződés és hatalmas por egyvelege fogadott minket, mintha vegyi fegyver támadás lett volna. El sem hittem, hogy ilyen levegőben létezhet élet. Pont naplemente volt, és ez olyan szürreálisan apokaliptikus képet vetített elénk a hatalmas szmogban, mint egy világvége film, egy atomháború után. Az épületek romokban hevernek, rengeteg a félkész ház, és egy hatalmas épület tornyosodik a magasba a város közepén, ami tiszta fekete, mert valamikor teljesen leégett, és nem mellékesen rengeteg szemét hömpölyög az utcákon. Aki be akar pótolni 100 év masszív dohányzást, az töltsön el itt egy hétvégét.

A hotel, ahol ma alszunk egy görög családé, és itt szoktak megszállni azok az archeológusok, akik a környékbeli ásatásokon dolgoznak. Rengeteg kép van a falakon, amelyeken az itt kutató régészek szerepelnek.

Etiópia - Köbe vésett templomok

Még mindig a hegyekben vagyunk, néha fent, néha lent. A hőmérséklet 13 fok és 36 fok között mozog, attól függően, hogy milyen magasan motorozunk. Ma voltunk kb. 3500 m magasan is. Fent a hegyekben egy kis faluban a helyiek gépfegyverekkel fogadtak minket, és két nagy darab venyigével zárták el az utat. Megkérdezték, hogy mit keresünk itt, megmondtuk, hogy csak átutazóban vagyunk, és továbbengedtek minket. Az utak itt is változatlanul pocsékak, sőt a fekvőrendőrök is olyan durvák lettek, hogy minden alkalommal fennakadt a motorom alja, még szerencse, hogy rajta van a védőburkolat.

Etiópiáról azt mondják, hogy egy óriási falu, mert szinte nincs is rendes út, mert egyik falu éri a másikat. Ma egy csomó olyan falun mentünk keresztül, ahol az emberek érzékenyek a napfényre, mert mindenki teljesen be van bugyolálva, csak a szemük látszik ki. A férfiak bátrabbak, mert nekik nincs eltakarva az arcuk. Érdekes élmény volt elkapni néhány tekintete a védőruha mögül, a szemek sokszor többet elárulnak az ember gondolatairól, mint ezer könyv. Néhányszor szabályosan éreztem, hogy mire gondolnak, amikor a szemembe néztek, mintha megtanultak volna tekintettel kommunikálni. Még órákon keresztül is ezen járt az agyam, hogy miként lehet érzéseket szavak nélkül átadni.

Az utak burkolata a kátyúktól eltekintve sárgásbarna lepényekkel van díszítve, amit az utakon mászkáló állatok hagynak maguk után. Ezzel nincs semmi gond, mert lapos és száraz, csak egy kicsit feldobja kis színnel az aszfalt szürkeségét.

Este olyan beteg lettem, hogy minden testnyílásomból sugárban távozott a folyékony méreganyag. Éjjel nem sokat aludtam, többet voltam a mosdóban, mint az ágyban, és a vacsorát is oda raktam ki.

Reggel nem tudtam enni, a maradék vacsorát is kipakoltam magamból, de ezúttal nem is értem el a mosdóig, így még a hotel folyosóján is nyoma volt az étterem tegnapi baklövésének. Kérdezték is, hogy mi zajlik bennem, és mindenki adott valami tablettát, hogy helyreálljon bennem a bioritmus. Sőt egy amerikai üzletember is hozott nekem valamilyen bogyókat, aki szintén a hotel vendége. Azt mondta, hogy ő már két és fél éve dolgozik itt, mert kórházi oxigénberendezéseket forgalmaz, és van tapasztalata. Annyi orvosságot vettem be, hogy ma egy kicsit megugrott a gyógyszergyártók részvénye a tőzsdén. Szóval összeraktam magamat, hogy folytatódhasson az utazás.

Nem én vagyok az egyetlen, akinek nem sikerült megemésztenie az Etióp vacsorát, így többen vagyunk, akinek harcolnia kell a higiénia hiányával. Másnap csak banánt és zöldséglevest ettem, és a tabletták segítettek helyreállítani bennem a rendet.

Ma meglátogattuk a világ egyik legszentebb helyét, az Etióp sziklákba vésett templomait. Amikor a Muszlimok elfoglalták az észak Afrikai területeket is, nem volt többet elérhető a Jeruzsálemi szent zarándokhely. Ezért második Jeruzsálemként is emlegetik ezt a helyet, mert ezt azért építették, hogy pótolni tudják a hiányt. Ezeket a templomokat a biztonság kedvéért eldugva a hegyekbe vésték, és az egész templom egy darabból van kivésve a hegyben lefelé.

A mai napik zarándokolnak ide emberek a világ minden tájáról, hogy megcsodálják ezeket a különleges templomokat. Érezni lehet, hogy ennek a helynek spirituális kisugárzása van, és a helyieket, akik itt imádkoznak végtelen nyugalom veszi körül. Nagyon nyugtató hatása van ezeknek a sziláknak, és árasszák magukból az építők elszántságát. Aprólékosan kifaragott részletek láthatók a belső falakon, és a mai napig megmaradt színes rajzok díszítik a mennyezeteket. Több helyen látható együtt a Dávid csillag és a kereszt, ami az ószövetség és az újszövetség egységét szimbolizálja.

A táj egyszerűen csodálatos, a hegyekben a kilátás pedig eszméletlen. Az hőmérséklet is tökéletes, mert nem esik az eső, süt a nap és kb. 20 fok van. Az egyik KTM bemondta az unalmast, és a terepjáró mögé lett erősítve. Az a gyanú, hogy az akku döglött be, és ha ezt holnapra nem tudják megoldani, akkor bajban van a motoros. Tovább haladva néhány kilométert újra defektje lett az egyik motorosnak, így újra ragasztani kellett, viszont mikor minden vissza lett szerelve, kiderült, hogy tovább ereszt a gumi, ezért újra szét kellett szerelni mindent, és új belső gumit rakni. Itt megint elveszítettünk több mint egy órát.

Sietni kellett, és ez nehéz, amikor ennyi embernek más a belső ritmusa, de már mindenkinek elege van abból, hogy sötétben kell vezetni, és későn érkezünk meg. Itt észak Etiópiában az emberek legnagyobb százaléka a megszokott mosollyal és integetéssel kíséri utunkat, de néhányan elég rosszul szocializálódtak. Ezek a gyerekek megszokták, hogy ha a szüleik valamit szeretnének tőlük, akkor megdobják őket egy kővel. Ezt tették velünk is néhányan, megdobáltak minket kövekkel és botokkal. Az egyik motorosnak eltalálták a combját, és még a motoros nadrág ellenére is véres lett a lába, mert egy nagyobb kő kb. 120 km/h tempó mellett elég nagyot csattan.

Az egyik faluban a már megszokott zűrzavar fogadott minket, rengeteg ember, gyerek, és állat az utakon. Az egyik bárány előttem nem tudta eldönteni, hogy jobbra vagy balra menjen, aztán megállt egy pillanatra, de amikor közel értem hozzá, mégis megindult pont abba az irányba, amerre én haladtam. Ekkor én tövig nyomtam a féket, és megmentettem a bárány életét, de a mögöttem érkező két motoros ezt már nem tudta megismételni, így mind a ketten hátulról belém jöttek, és mind a hárman leestünk.

Eddig is hatalmas volt a tömeg, amikor megálltunk valahol, de most tízszer annyian csődültek oda, hogy láthassák mi történt. Segítettek felemelni a motorokat, és csodával határos módon senkinek semmi baja nem lett. Az én motoromon semmi sem látszik, de a másik két motoron leszakadt a kipufogó, az irányjelző, és a oldaltáska. Visszaültünk a motorokra, mintha semmi sem történt volna és folytattuk az utunkat tovább.

Még pont sötétedés előtt sikerült megérkezni a szálláshelyünkre, így most pihenünk egyet, és holnap irány Szudán.

Etiópia - kátyúk

Mivel tegnap nem tudtunk kommunikálni, és két csapatra osztódtunk, ezért mi heten a megbeszélt hotelban aludtunk, a többiek pedig 120 km-re egy kis városban. Körülbelül 10 órakor érkeztek meg hozzánk és megvitattuk a dolgot, miszerint az ő hibájuk, ezért az éjszakát ők fizetik nekünk. Megbeszéltük, hogy jobban figyelünk egymásra és nem szakad szét a csapat a jövőben.

Közben akkora szél kerekedett, sőt forgott, mint egy hurrikán, csak nem volt olyan hatalmas, de ahhoz elég volt, hogy az egyik motoros kabátját felkapja a motorról és kb. tíz emelet magasra fújta. Egy ilyen kabát több kiló, és mégis úgy repült az égbe mint egy darab papír, de szerencsére néhány másodperc után a hotel udvarán leesett, így visszajutott a gazdájához. Még összedobtuk a benzinpénzt indulás előtt, de mivel itt a 100-as a legnagyobb papírpénz, ami kb. 3 euró, ezért egy hatalmas köteg pénz van most a benzinkasszában.

Induláskor láttam, hogy a motorom első felnijén ott a tegnapi kátyúk névjegye, de nem nagyon görbült el, így tovább tudok haladni. Másoknak is van ilyen dísz a felnijén, és már hetek óta motoroznak ezzel a váratlan módosítással. Ezért jó az ilyen terepen a belső gumis változat, mert az ilyen balesetek nem okoznak problémát ilyenkor.

Néhány embernek itt van egy olyan idióta szokása, hogy az útra ugrik, ha meglát minket, mert az olyan mókás. Többen szaladnak az útra felénk, és nem csak gyerekek, amikor meglátják, hogy egy motoros konvoj érkezik. Ők mókásnak tartják, de nekünk ez külön idegesítő, sőt akkor a legrosszabb, amikor sötétben vezetünk, és egyszer csak eléd ugrik egy fekete kivilágítatlan ember.

Az utakon a kátyúkat kerülgetni meg olyan, mint a jó régi Asteroid játék, minden irányban ott vannak a kráterek az aszfaltban, mi pedig haladunk az ismeretlenbe, csak itt nem lehet lőni a kátyúra.

Hat óra körül, az irgalmatlan közlekedés, és egy falu után észrevettem, hogy nagyon lemaradt a mögöttem haladó, ezért megálltam az út szélén, hogy bevárjam. Meg is érkezett egy kis idő után, de az ő mögötte jövők sehol sem voltak. Ezért a megbeszéltek szerint vártunk. Húsz perc múlva az előttem haladó fordult vissza, hogy megnézze mi a helyzet. Most már hárman vártunk. Még fél óra múlva az az előtti is visszajött, így most már négyen voltunk, és még ezer helyi érdeklődő. Még fél óra várakozás után azt a következtetést vontuk le, hogy előttünk van valahol néhány ember, aki vár, vagyunk mi a közepén, és mögöttünk is van még talán három ember, akikkel valószínűleg történt valami, de nem tudjuk mi.

A lényeg, hogy várjunk, mert előbb utóbb jön valaki. Leghátul haladt a terepjáró, tehát, ha hátul történt valami, akkor a terepjáró odaér és segít. Viszont ez a helyzet olyan sokáig elhúzódott, hogy már korom sötét lett, és már majdnem nyolc óra volt. Legnagyobb meglepetésünkre, az addig körülöttünk sürgő forgó érdeklődőknek is lankadt a kíváncsisága és olyan sötét és késő lett, hogy már ők is mind elmentek. Már csak mi négyen maradtunk, a háttérben meg egy templom volt, és már azon agyaltunk, hogy megkérdezünk valakit ott, hogy sátorozhatunk-e az udvaron. Aztán egyszer csak hátulról megérkeztek a hiányzó emberek és a terepjáró. Megint kilyukadt valakinek az első kerekén a gumi. Így ma is sötétben vezettük le az utolsó 50 kilométert, és végig bevilágította a tájat a telehold. Végül egy jó hotelba érkeztünk meg, és egy finomat vacsoráztunk is.

Etiópia - Mursi törzs

Mára csak 200 km lett tervezve. Az utak itt nagyon rosszak, de mi különben is hegyi murvás úton vezettünk. Olyan érzés volt mintha Jet Ski-vel vízen mentünk volna, a motor úszott a kavicsos, homokos úton.

Jinka volt a város neve, ahol megálltunk ebédelni, és benzint tölteni. Már meg sem lepődtünk, hogy nincs benzin, ezért újra kellett szerezni valakit, aki ismer valakit, akinek van benzinje. Itt senki sem volt felszerelve annyi üzemanyaggal, hogy több száz litert tudjon nekünk eladni, ezért fejenként 10 liter benzint sikerült csak tölteni a motorokba, de ez elég lesz talán holnapig, és akkor csak lesz valahogy. A városban pont most volt a háromkirályok ünnepség a kopt ortodox keresztény Etiópoknál, így ezt az ünnepséget is szerencsénk volt látni.

Ebéd után ketté vállt a csapat, és néhányan a városban maradtak a hotelben, mi többiek pedig kimotoroztunk a hegyekből a vadonba. Az egyik motoros, aki már járt erre még régebben megismert itt egy embert, aki megtanult angolul és a helyi törzsből származik. Ő megbeszélte a törzsfőnökkel és elintézte nekünk, annak ellenére, hogy itt már egy természeti vadrezervátum van, hogy motorokkal bemenjünk a Mursi törzshöz, és náluk éjszakázzunk. Ez az a nép, amelyik az ajkait kitágítja, és korongokat helyez a nyílásba. Nagyon barátságosak, és a törzsfőnök azt is megengedte, hogy a kunyhóik mellett sátorozzunk az éjjel.

Táncoltak és énekeltek nekünk, és jókat szórakoztak magukon, amikor megmutattuk nekik a fényképeket, amiket róluk készítettünk. Kukoricát morzsoltak a nők, néhány férfi a törzsből pedig gépfegyverekkel mászkált, mert az ő feladatuk védeni a törzset. A nők főznek és építik a kunyhókat, ez az ő feladatuk. Néhányan meg kint vannak a vadonban és őrzik az állatokat, amíg legelnek. Nem lövöldöznek mókából, mert nagyon drága a golyó, de többször előfordult már, hogy a szomszédos törzsekkel konfliktusba kerültek, és akkor repülnek a golyók. A konfliktus okai, hogy valaki ellopta a másik tehenét, vagy elrabolta az egyik asszonyt a másik faluból.

Külön megtiszteltetés, hogy nem egy nagyvárosi turistáknak való vakításon voltunk, hanem az otthonukban fogadtak minket. Ilyen még soha sem volt a törzs életében, hogy motorok és sátrak vannak mellettünk, és együtt alszunk Afrika ege alatt. A törzsfőnök velünk vacsorázott, és csak nevetgélt, amikor mondtunk valamit. Nagyon nyugodt ember, nem idegeskedik az idei adóbevallás miatt.

A fia a legmagasabb a törzsben, és egy puskát cipel magával mindenhova, ő lesz majd az új főnök. Nagyon okos, és érdeklik a dolgok, itt velünk tanulta az ábécét, és nagyon jól megy neki. Egy ideig nézegette a papírra írt betűket, és maga megpróbálta leírni a saját nevét is. Nagyon boldog volt, hogy sikerült neki. A gyerekek imádják visszanézni magukat a fényképeken, sőt kérik, hogy ők is fényképezhessenek, mint mink. El sem hiszem, hogy egy olyan helyen vagyok, amit eddig csak a National Geographic-on láttam.

Mindenki kezet fog velünk és mosolyogva beszélnek a saját nyelvükön és magyaráznak. Itt nincs semmi civilizáció, nincs áram, nincs víz, nincs fürdőszoba, nincs semmi, csak a természet. Sőt a kunyhókat sem használják, amit építenek, nincs is benne semmi, csak néha szoktak benne a nők pihenni, de más funkciója nincs. Mindenki kint alszik a szabad ég alatt.

Sötétedés után, csak néhány tábortűz pislákol a kunyhók közt, ők körbeülik a pislákoló tüzet és beszélgetnek. Nagyon szófogadók, és minden úgy történik, ahogy a törzsfőnök mondja. Először mindenki kijött kíváncsian fogadni minket, és rengeteg ember és gyerek mászkált a motorok körül. Egy idő után szóltak a törzs férfiai, hogy mindenki menjen el, és azonnal mindenki visszavonult a kunyhóik közé. Így nyugodtan felállíthattuk a sátrainkat.

Azzal kezdődött a nap, hogy egy különleges szertartásra voltunk hivatalosak a Mursi törzsnél. Néha, amikor erőre van szükségük, akkor egy tehenet beállítanak a falu közepére, az egyik ügyes nyilazó egy íjjal megcélozza a tehén nyaki ütőerét és lő. Azonnal kiszedik a nyilat, és ömleni kezd a vér, amit egy tálba gyűjtenek össze, ami kb. fél liter lehet. Amikor elég kifolyt, akkor befogják a sebet, és a vérzés megáll, a tehén pedig megy tovább legelni, mintha semmi sem történt volna. Az egyik gyerek lemeri a habot a friss vérről, és megkeveri, ekkor odajön a Mursi férfi, akinek erő kell, és kiissza az egészet. Ezt kétszer is megismételték, két külön tehénnel ma reggel.

Ezután elbúcsúztunk tőlük, és elindultunk a murvás úton, amin hét embernek sikerült is kicsúsznia és lefektette a motorját. Olyan érzés volt mintha valaki üveggolyókat szórt volna szét az úton, és így a kanyarokat külön művészet volt bevenni. Éreztem, ahogy meg-meg csúszik a motorom oldalra, minden egyes kanyarban, csoda, hogy én nem csúsztam ki. Gyorsuláskor pedig többször éreztem, hogy oldalra csúsztatja a hátulját a motornak.

A csúszós úthoz jött még a rengeteg por, amitől szinte semmit sem lehetett látni, olyan volt, mintha ködben mentünk volna. Nekem még a sisak rostélyán lévő páramentes réteg közé is beszivárgott a por, ezért le sem tudtam törölni, így akkor is rosszul láttam, amikor már nem volt por. Ez külön hajmeresztő volt, amikor a hegyekben a szerpentinekben motoroztunk, azt már csak hab a tortán, hogy szinte sehol sincs az utak szélén védőkorlát.

A hőmérséklet mai is 36 fok körül mozgott, viszont amikor felmentünk a hegyekbe 16 fokra is lecsökkent. Amikor leértünk a hegyekből, megint pokoli meleg volt, így 20 fok különbség váltakozott ma. Ez olyan érzés volt, mintha a szaunából, természetesen teljesen beöltözve egyenesen a légkondicionáló alá feküdtünk volna és fordítva.

Az egyik faluban megálltunk, hogy összerázódjon a csapat, de hiába vártunk kb. húsz percet, nem érkeztek a többiek. Ekkor az egyikünk azt mondta, hogy itt várjuk, és ő visszamegy megnézni, hogy mi történt. Mi pedig csak vártunk és vártunk. Több mint másfél órát ácsorogtunk, és már nagyon nagy volt a kíváncsi tömeg körülöttünk. Ekkor szintén valaki a csapatból visszamotorozott, hogy kiderítse mi történt, de kb. 20 km motorozás után sem talált senkit. Ekkor elkezdtünk hívogatni embereket és üzeneteket írogatni. Senkit nem tudtunk elérni, és mivel már sötétedni is kezdet, meg a közönségünk is már nagyon benne volt az intim zónánkban, úgy döntöttünk mi heten, hogy tovább haladunk a megbeszélt hotelig, ami még 120 km-re volt tőlünk.

Két órát motoroztunk sötétben, olyan körülmények között, ami még Afrikában is extrém. Olyan úton mentünk, amin szó szerint több volt a kátyú, mint az aszfalt, semmi közmegvilágítás, eszméletlenül sok ember az utakon, valami esemény lehetett, mert nagyon pörögtek az emberek, és sok volt a részeg is.

Egyszer a gyerekek elénk gurítottak egy kereket, máskor meg megdobtak minket valamivel, engem még vízipisztollyal is lefröcsköltek. Nem csak részegek, de állatok is voltak az utakon, ami már nem is meglepő. Különösen nehéz volt kilátnom sötétben a sisakból, mert ma telement porral. Sikerült egy autó mögött jó sokáig felsorakoznunk, így ő vezette a konvojt, ami sokat segített ilyen körülmények mellett.

Végül megérkeztünk a hotelbe, és itt kaptuk meg az üzenetet, hogy miért nem vártunk a többiekre. Szóval már most készülhetünk a holnapi vitára, hogy kinek volt igaza. Nekünk kellett volna várni, vagy ők kellett volna, hogy szóljanak mi a helyzet, ez a nagy dilemma most. Egyébként három gumi eresztett le, és ezért tartott ilyen sokáig az egész.

Már nem is tudom ma hanyadszor kellett gumit javítani. Ezeken az utakon nem is csoda, ezek az apró hegyes kavicsok nem csak csúsznak, hanem szúrnak is. Viszont sok olyan kődarab is van az utakon, ami ököl nagyságnyi, ez is nagyon érdekes, amikor ráhajt az ember. Minél gyorsabban halad valaki, annál kevésbé érződik az út szabálytalansága, és nem rázza annyira a motort, viszont, ha ilyenkor váratlan gödör vagy kő kerül az ember útjába, akkor kiszámíthatatlan merre folytatja a motor az útját.