Etiópia - Szudán

Az éjjel nem sokat aludtam, ráadásul még sötétben kellett felkelni, de az imám már korábban felkelt, és buzdította a híveket az imára. A hegyeken keresztül vezetett az utunk, és annyi fegyveres ember volt az utakon, hogy azokat volt könnyebb számolni, akinek nincs. Nem csak civilek, hanem katonák is jöttek szembe, több ezren voltak, a legtöbben gyalogoltak, de néhányan terepjárókon utaztak.

A terepjáró tetején a gépfegyver mögött álló katona olyan látvány volt, mint egy kolumbiai narkószállítmányt kísérő gerillaakció egy filmben. Viszont a civilek kezében látott fegyverek furcsa látvány volt, főleg a mennyiség. Azon gondolkodtam, hogy ha ezeknek az embereknek fegyverek helyett kapa lett volna a kezében, akkor Etiópia lehetne pl. az egész világ krumpli exportőre.

Többször láttam az utakon gyalogos átkelőt, és ez a legértelmetlenebb dolog, amit láttam. Minden létező élőlény keresztül-kasul közlekedik az utakon, és a felfestett zebrák, csak nevetségesek ebben a káoszban.

Egyre lejjebb haladt az utunk a hegyekből, itt megérkeztünk a határra, és több mint 40 fokos hőség fogadott minket. Már meg sem lepődtünk, hogy újra órákat kellett várni, mire minden papír kész lett. Valamelyik nap kifolyt a táskámban a szúnyogirtó vegyszer, és mindent teljesen átitatott a méreg. Ráadásul a motor vám papírjai is átáztak, de sikerült megszárítanom, így ma az sem okozott problémát a határon, hogy szétmosódtak rajta a betűk, és a pecsétek. Kicsit aggódtam, hogy mit szólnak a vámosok, de láttak ezek már ettől rosszabbat is, és a szemük sem rebbent, csak ütötték a pecséteket.

Végül kiléptünk Etiópiából, és kezdődött minden bürokrácia újra a Szudáni határon. Viszont annak ellenére, hogy rengeteget kellett várni, mégis eddig ez volt a legjobb határátlépés. Örömmel fogadtak minket, kedvesek voltak, megkínáltak kávéval, üdítővel, és árnyékban ücsörögtünk. Nagyon puritán, lepukkadt és autentikus volt. Egy nő pörkölte a friss kávét parázson a határ irodájának ajtaja előtt. Így nem kellett órákat sorban állni, hanem amíg az irodában pecsételtek, és iratokat töltögettek, addig mi kint kávéztunk és ebédeltünk.

Az emberek itt teljesen másként viselkednek, mint az előző országokban, ugyanolyan kedvesek, barátságosak, de nem tolakodnak, hanem szerényen távolról üdvözölnek, és csak akkor jönnek közelebb, ha az nekünk is kényelmes. Nem állják tömegek körbe a motorokat, és piszkálnak mindent.

Mivel sok időnk volt, és pont ebédidő is, ezért a hotelban csomagolt kaját előszedtük, hogy ebédeljünk. Egy alumínium fóliába csomagoltak be mindent összekeverve. Itt volt egyben rizs, kenyér, szósz, zöldség, curry, valami hús, egy főt tojás, sőt még a desszert is, ami egy sütemény volt. Minden összenyomódott, és az ízek is egybefolytak. Kinyitottam az alufóliát és hirtelen nem volt étvágyam, de kiszedtem a Muffin-t, hogy mégis egyek valamit. Sós volt a Muffin, curry utóízzel és tojásszaggal.

Gondoltam itt befejezem az ebédet, mert elég volt a desszert. Visszacsomagoltam a kaját és visszavittem a terepjáróhoz, hogy dobják el, mert én nem tudok most enni. Akkor mondták, hogy vannak itt valami gyerekek, és adjam nekik, de én sehol sem láttam gyerekeket. Ott vannak az épület mögött, mondták. Nem is értettem, mert ez szokatlan volt, hogy nem ragadnak ránk az emberek, hanem szerényen a háttérből figyelik az eseményeket. 

Odamentem az épület oldalához, és felemeltem az ételt, távolról mutatva nekik, hogy odaadom, ha szeretnék. Ekkor legalább tíz gyerek kezdett el futni felém, alázattal és olyan örömmel az arcukon vették el azt a kis ebédet, mintha csoda történt volna. Legalább háromszor megköszönték, hogy enni adtam nekik. Ekkor bevallom nem tudtam uralkodni többet az érzelmeimen, mert számomra ez nagyon felkavaró volt, hogy kis gyerekek megköszönik, mert enni kaptak. És még egyszer mondom, nem ők jöttek oda kunyerálni, hanem szerényen vártak az épület mögött, és én vittem oda nekik.

Számomra ez az út bebizonyította, hogy nem lehet a Facebook-ról és a híradóból reálisan informálódni. Ahhoz, hogy az ember teljesen átérezzen egy szituációt, ahhoz ott kell, hogy legyen. Én minden hírt és baromságot el szoktam olvasni az interneten, de amit eddig ez az út adott nekem, az nem csak az agyamig jutott el, hanem a lelkem mélyébe is hatolt.

Az eddigi országok közül itt a legbarátságosabbak, és legszerényebbek az emberek, ez azért különleges, mert Szudánnak elég negatív visszhangja van a sajtóban. Itt teljesen szétesett a gazdaság, nincs pénz a bankokban, nincs benzin a kutakon, ráadásul még embargó is sújtotta rengeteg éven keresztül az országot. Folyton harcok vannak a déli határon a kőolaj miatt, a fővárosban most is zavargások vannak mert a kormány megszorításokat akar.

A levegőben annyi por száll, hogy inkább azt kellene mérni, hogy mennyi levegő van a porban. Olyan nagy a szárazság, és a negyven fok feletti hőmérséklet, hogy létezni is kihívás. Ezután már maga volt az abszurdum, amikor megtapasztaltuk a szudáni utakat. Azt hittem, hogy az Etióp utaktól nincs rosszabb, hát nagyot tévedtem, itt a kátyúk sokkal nagyobbak, és élesek a is a szélei. Olyan sok kátyú van, hogy nem lehet kikerülni az összest, szóval kettőt kikerül az ember, egybe belehajt, és ez így ment ma kb. száz kilométeren keresztül.

Ma az volt tervben, hogy a vadonban sátorozunk, de mivel túlságosan elhúzódott a vámvizsgálat, ezért megint sötétedés után is kellett vezetni, így azt találtuk ki, hogy az útközbe eső városban keresünk egy hotelt. Találtunk is egyet, ami nagyon puritán, de legalább van tető a fejünk felett és nem kell sötétben sátrat verni.

Reggel még megpróbáltunk akkumulátort szerezni a hibás KTM-be. Ez egy darabig eltartott, mert kicsit nagyobb volt, ezért kívülről kellett felszerelni, és drótokkal áthidalni a távolságot. Így sem indult be, de külső rásegítéssel végül beindult, ezért az volt a terv, hogy majd útközben töltődik az akku. A hőmérséklet egész nap 40 fok körül mozgott, és ahhoz képest, hogy néhány napja még annak örültem, hogy néha 30 fok alá megy a hőmérséklet, most már akkor örültem, ha 40 alatt van kicsivel.

A fejem főt a sisakban, ezért gondoltam felemelem a sisakrostélyt, hogy egy kis szellő lehűtse az arcomat, de olyan érzés volt, mintha valaki hajszárítót tartott volna az arcom elé. Ezért újra lecsuktam, mert tulajdonképpen a sisakban kicsivel hidegebb volt, mint kint, mert a leheletem és az arcom hője 36 fokra igyekszik hűteni azt a kis levegőt, ami a sisakban van. Az utak ma meglepően jók voltak, így elég jól tudtunk ma haladni.

Amikor megérkeztünk a Nílus mellé, akkor megálltunk egy kis városkában ebédelni, egy kis útszéli kajáldában. Nagyon autentikus volt, a megszokott puritanizmus és nagyon kedves kiszolgálás. Pitában csirke és saláta volt, ami a helyi fűszerektől lett különlegesen finom. Tovább szerettünk volna indulni, de a motorok a forgalmas út ellenkező oldalán álltak, így az egész forgalmat keresztezve kellett volna visszafordulni. Látták ezt a helyiek, és azonnal kimentek többen is az útra és minden forgalmat megállítottak, hogy mi a rengeteg motorral el tudjunk indulni. Ez egy érdekes gesztus volt a helyiektől, és a leállított autósok sem mérgelődtek, sőt integettek nekünk a megszokott mosollyal kísérve.

Még sötétedés előtt megérkeztünk Kartúmba, a szudáni fővárosba. Olyan légszennyeződés és hatalmas por egyvelege fogadott minket, mintha vegyi fegyver támadás lett volna. El sem hittem, hogy ilyen levegőben létezhet élet. Pont naplemente volt, és ez olyan szürreálisan apokaliptikus képet vetített elénk a hatalmas szmogban, mint egy világvége film, egy atomháború után. Az épületek romokban hevernek, rengeteg a félkész ház, és egy hatalmas épület tornyosodik a magasba a város közepén, ami tiszta fekete, mert valamikor teljesen leégett, és nem mellékesen rengeteg szemét hömpölyög az utcákon. Aki be akar pótolni 100 év masszív dohányzást, az töltsön el itt egy hétvégét.

A hotel, ahol ma alszunk egy görög családé, és itt szoktak megszállni azok az archeológusok, akik a környékbeli ásatásokon dolgoznak. Rengeteg kép van a falakon, amelyeken az itt kutató régészek szerepelnek.