Malawi

A nap azzal kezdődött, hogy a közeli határhoz motoroztunk, és a szokásos órákon át tartó papírmunka után sikerült bejutnunk Malawibe. Malawi a világ egyik legszegényebb országa. Az emberek sárkunyhókban, és tákolt dobozokban élnek, nagyon kevés és puritán ház van. Az utak végig tele vannak emberekkel, és gyerekekkel, akik ide-oda mászkálnak, vagy csak simán az út széléről figyelik a közlekedést. Rengeteg a gyerek az utakon, viszont szinte nincs is öreg ember. Mivel nagyon szegények, ezért alig van autó az utakon, a legtöbb ember gyalog jár, néhányan pedig kerékpárral.

Az időjárás folyton változott, először nagyon meleg volt, csoda szép napsütéssel, azután meg hirtelen zápor. Ezek a kiszámíthatatlan időjárási fordulatok többször megtréfáltak minket, de dél körül állandósult az eső és folyton esett késő délutánig. Így újra szakadó esőben kellett vezetnünk. Nem a semmitől ilyen hihetetlenül buja és zöld itt a természet, rengeteg víz kell ahhoz, hogy ezek a növények jól érezzék magukat. Ráadásul most van az esős időszak ezen a környéken. Kb. egy hét múlva kerülünk ki ebből az esős zónából, és valószínűleg akkor majd visszasírjuk a mostani hűsítő időjárást.

Egy kis falucskában álltunk meg enni egy pakisztáni bevándorló étteremében. Furcsa módon még az öregapja telepedett itt le, ebben a nagyon szegény országban, hogy szerencsét próbáljon, és nyitott egy útszéli éttermet, egy isten háta mögötti porfészekben. Amikor a helyiek meglátták a sok motort ott parkolni a falu közepén, mind odasereglettek, és tisztes távolságból néztek minket végig, amíg ott voltunk. A faluban nagyon népszerű a kerékpáros taxi, az egyikünk ment is egy kis kört ezzel a szokatlan fuvarral.

Ebéd után egy nemzeti parkon keresztül szerettünk volna tovább haladni, de sajnos a kapuban derült ki, hogy motorok nem mehetnek végig rajta. Egy éve szigorítottak rajta, mert néhány elefánt elég agresszív lehet tőle. Ezért vissza kellett fordulnunk és megkerülni az egész nemzeti parkot. Az időveszteség miatt nem tudtuk elérni a kiszemelt kempinget, ezért újra spontán útközben kellett szállást keresni. A főúton haladtunk előre, és néhány óra vezetés után teljesen sötét lett, így kellett vezetnünk még kb. egy órát. Ez nagyon fárasztó és veszélyes egy ilyen országban, ahol semmilyen közterület megvilágítás nincs, nincsenek megjelölve az utak szélei sem, ráadásul a széle összevissza hullámosan van aszfaltozva. Kivilágítatlan emberek mászkálnak ide-oda, és az állatok is kiszámíthatatlanul bukkannak fel a semmiből.

Egyszer csak megérkeztünk egy mellékúthoz, ami a spontán választott éjszaki szállásunkhoz vezetett. Nem akartam elhinni, hogy még ilyen sötétben sáros, csúszós, vizes, hepehupás földes úton kell, hogy menjünk egyenesen be a dzsungelbe, de gondoltam, hogy nem kell sokat vezetni ilyen körülmények között. Csak mentünk és mentünk még kb. húsz kilométert mire elértük a birtokot az őserdőben. Ez idő alatt többen is eldőltek és kicsúsztak a motorral, így teljesen sáros lett minden. Nekem szerencsére sikerült végig függőlegesen tartanom a motoromat, de így is többször megcsúszott alattam, olyan érzés volt, mintha szilvalekváron mentünk volna. Viszont végül mindannyian megérkeztünk a birtokra.

Ennek a birtoknak egy Angol nő a tulajdonosa, a felmenői még a gyarmatosítás korában érkeztek ide, és építették ezt a házat. A fogadó belülről úgy néz ki, mint egy Agatha Christie regény színhelye, ahol Poirot felügyelő összegzi a gyanúsítottaknak a gyilkosság részleteit, és leleplezi a tettest. Annyira távol van mindentől, hogy még áram sincs, így áramfejlesztő segítségével lehet csak fényhez jutni, a vizet a zuhanyzáshoz pedig fával fűtött kazánok melegítik. A tulajdonosnő eredeti Brit Angol akcentussal beszél, amit külön élvezetes hallgatni. A szakácsnő pedig egy igazi fekete mama, pont úgy néz ki mint a Tom és Jerry rajzfilmekben a házvezetőnő, akinek soha sem látszott az arca, csak az alsó testrésze. Nagyon finom vacsorát főzött, és már a reggeli kívánságokat is leadtuk neki. Este tízkor kikapcsolták a generátort, így most gyertyafénynél írom a blogomat, miközben a kandallóban még pislákol a tűz.

A nagyon finom reggeli után elindultunk a Malawit és Tanzánia közt fekvő tóhoz. A kivezető sáros úton megint sikerült valakinek kicsúsznia, az állandó esőzéstől nagyon csúsznak a földes utak. Ma nagyon szép idő van, kb. 30 fok meleg van, süt a nap és bárányfelhőkkel díszített az ég. Az utak szélén megint végig rengeteg gyerekek hatalmas örömmel az arcán integet, és tele vannak az utak emberekkel. Majdnem mindegyik nőnek egy gyerek van a hátán, sokan még különféle dolgokat is cipelnek a fejükön egyensúlyozva.

Az egyik kicsit nagyobb útszéli faluban megálltunk, mert láttuk, hogy fém kapuk és kerítések vannak kitéve egy bodega előtt. Gondoltuk biztos van a tulajnak hegesztőgépe, ha ilyen dolgokat csinál. Ezért a csapat azon tagjai, akiknek javítani kellett valamit a motorján, vagy hegeszteni, ami eltört, itt maradtak, hogy kijavítsák az ideiglenesen rögzített tartókat a motorokon.

Itt ketté vált a csapat, és négyen tovább mentünk egyenesen a kempingbe, aminek a neve Hakuna Matata. A tulajdonos egy öreg jópofa Angol, aki a Dél-afrikai Köztársaságból jött ide és vette meg ezt a tóparti földet, építette és üzemelteti a kempinget. Ő csak nevet az embereken, akik a rohanó világban megállás nélkül dolgoznak, és kiégetik magukat. Neki csak az a fontos, hogy ücsörögjön a tóparton, iszogassa a sörét és néha pipázzon. Azt mondta, hogy idejöttök Németországból, meg Svájcból, mindenetek van, de nincs időtök, csak rohantok. Most itt ülök a tó partján én is, gyönyörködök a látványban, és ezen gondolkodok, amit az öreg mondott. Annyira hatalmas a tó, és homokos a partja, hogy olyan érzése van az embernek, hogy tengerparton van.