Zambia - Offroad

Ma reggel a szokásos reggeli és készülődés után két csapatra osztottuk magunkat. Az egyik csapat sima úton vezetett, a másik ismét az offroad utat választotta. Hatan vágtunk neki a dzsungelnek. Az utunk egyenesen vezetett a hegyekbe végig sűrű dzsungelen keresztül. Egy darabig sima murvás úton mentünk, de egyre durvább lett a talaj, minél közelebb értünk a hegyhez, annál meredekebb lett az út, és annál sziklásabb a talaj. Ráadásul éjjel rengeteg eső esett és rengeteg sártócsa bonyolította a dolgot.

Egyszer csak megérkeztünk egy nagyon meredeken felfelé kanyarodó útra, ami nagyon csúszott, és hatalmas kövek (szikladarabok) borították. Ez mindenkin kifogott, eldőltek, kicsúsztak és beragadtak a motorok. Az egyik motoros az emelkedő előtt vette észre, hogy leeresztett a hátsó gumija, ezért amíg a többiek próbálkoztak az emelkedővel, addig ő gumit ragasztott, mikor megragasztotta visszaszerelte a kereket, de megint leeresztett, kiderült, hogy több lyuk is van rajta, ezért újra leszerelte, de ezúttal egy új belső gumit tett a kerékbe, ami volt tartalékban.

Végül mindenkinek sikerült feljutnia, de ez az akció mindenkinek teljesen kiszívta az erejét. Ekkor már délután volt és mi rövidebb időre számítottunk, ezért mindenkinek még a vize is elfogyott. Ott voltunk valahol a dzsungel kellős közepén teljesen kimerülve, iszonyatos páratartalomban, a hőmérséklet 30 fok felett volt, és nem volt már vizünk. Azzal biztattuk magunkat, hogy a nehezén túl vagyunk, és már csak egy keveset kell menni, hogy kiérjünk a főútra, de nem így volt.

Még rengeteget kellet vezetni a sűrű dzsungelen keresztül, sőt még jó néhány kemény sziklás emelkedővel meg kellett küzdeni. Közben többen jeleztük, hogy nincs már erőnk állni se, nem hogy folyton emelgessük egymás motorját. Minden egyes megállás és újraindulás maga volt a pokol. A motoroknak a súlya több száz kiló, nem beszélve arról, hogy teljesen meg van pakolva, ami borzasztó nehézzé tesz egy ilyen extrém hegyi utat.

Többször megálltunk pihenni, hogy egy kis energiát gyűjtsünk. Ekkor lefeküdtünk az út szélén a fűbe, és nem érdekeltek minket a pókok, kígyók, bogarak, de még az Ebola sem. Csak pihenni akartunk, mert azon felül, hogy semmi erőnk nem volt az iszonyatos melegben, még dehidrálni is elkezdtünk ivóvíz híján.

Minden nedvesség izzadság formájában távozott belőlünk, szabályosan ömlött belőlünk a víz. Egymást biztattuk, hogy bírod még, csak egy kicsi kell még menni. Közben letört néhány oldaltáska is, amit ott ideiglenesen rögzíteni is kellett. Az egyik motorosnak a sebváltója görbült el, amit szintén ott helyben kellett helyreállítani. Egyszer csak az egyik motoros megállt, és azt mondta, hogy ő nem tud tovább menni teljesen kiszáradt. Ott maradt vele valaki, mi pedig mentünk tovább, abban a reményben, hogy majd viszünk vissza vizet neki.

Néhány kilométer után csoda történt, a őserdő kellős közepén asszonyok és gyerekek vizet pumpáltak egy kútból a semmi közepén. Egy kis hezitálás után, hogy milyen tiszta lehet ez a víz mindannyian feltöltöttük a vizes palackjainkat és ittunk, amennyi csak belénk fért. Később az egyik svájci előszedett egy hordozható víztisztítót és átszűrte a vizet, de addigra már ittunk a vízből. A lemaradt társunknak is vittünk vizet, így nemsokára ő is csatlakozott hozzánk.

Az asszonyok rendszeresen járnak a kúthoz vízért, és a fejükön egyensúlyozva visznek 20-30 liter vizet a kunyhójukba. Az egyik fiúval beszélgettem, aki pont most otthon volt, mert hét közben a városban tanul az iskolában. A többi gyereknek a törzsből sajnos nincs lehetősége iskolába járni, mert messze van, és csak neki jutott ez a kiváltság, hogy tanulhasson. A helyi törzs kb. 20 kunyhóból áll szétszórva a környéken. Rengeteg gyerek volt itt, akikből sugárzott a kíváncsiság, boldogság, és naivitás. Nagyon szerények voltak, és azonfelül, hogy segítettek pumpálni a vizet, csak csodálkozva figyelték, hogy mi hogyan tisztítjuk a vizet, és közben nevetgéltek. Felültettük őket a motorokra, ők pedig nevettek és élvezték a váratlan helyzetet.

Itt a dzsungel közepén éreztem, hogy ez igazán valódi Afrika. Nem egy városban voltunk, ahol turisták mászkálnak, és megpróbálnak a helyiek mindent eladni, rád-tukmálni, hanem ezek tényleg a természetben élő őslakosok, akikkel véletlenül találkoztunk. Nagyon barátságosak voltak, boldognak és gondtalannak tűntek, folyton mosolyogtak. Önzetlenül azonnal segítettek, amikor látták, hogy vízre van szükségünk, és olyan érzésem volt, ha szállás kellett volna, akkor kérdés nélkül alhattunk volna a kunyhóikban.

Előtte mesélte még valaki, hogy a kínaiak aszfaltos autóutat akarnak építeni a dzsungelen keresztül, cserében pedig bányászati jogokat kapnak a kormánytól. Amikor találkoztunk az őserdő közepén ezzel a békében, függetlenül élő törzzsel, akik már a kezdetek óta boldogan élnek a természettel harmóniában, akkor szívembe tőrként hasított a tudat, hogy milyen felfordulást fog okozni az életükben a kunyhóik közt végigfutó autópálya, amin folyton kamionok és autók fognak közlekedni, és ezzel végleg felkavarni az eddigi nyugalmat. Ezeknek az embereknek nincs szüksége a civilizációs fejlődésre, az autópálya pedig csak ront az eddigi helyzetükön.

Eddig is megvolt a véleményem arról, hogy miket erőszakolnak rá egyes népekre, de most, hogy ott voltam, és élőben láttam az arcukat ezeknek az embereknek, és gyerekeknek, úgy éreztem, hogy a szívem egy darabkája ott maradt velük. Szó szerint éreztem, ahogyan az ő pozitív kisugárzásuk átjárja a testemet és lelki energiával tölt fel. A sok gyerek pedig megerősítette bennem, hogy a legnagyobb boldogság a nagy család és a sok testvér, mert ők örökké ott lesznek egymásnak. Különösen megható volt, amikor a nagyobb testvér örömét láttam, ahogyan a kishúgát nézte a motoron. Nem tolakodtak, hanem kivárták, amíg mindenki sorra jut, és örültek egymás örömének. Nyomát sem láttam irigységnek, nem tárgyak vásárlásában élik meg a boldogságot, mint a nyugati ember, hanem élmények formájában. Ez nagyon mély nyomot hagyott bennem, olyat kaptam tőlük, amit soha senki nem vehet el tőlem.

Amikor kiértünk a dzsungelből, már kezdett sötétedni, így már nem tudtunk csatlakozni a többiekhez, akik sima úton haladtak és elérték a kempinget, ami a találkozópont lett volna. Ezért spontán a környéken kerestünk egy másik szállást. Holnap nagyon korán kell kelni, mert a következő szakasz végén újra együtt kell, hogy legyünk, és nekünk be kell hoznunk a lemaradást.

Reggel ötkor keltünk, és majdnem 600 km-t kellett vezetni, de ezúttal sima úton. Útközben megálltunk ebédelni egy kis faluban, az étterem lepukkadt, puritán és koszos volt, de nagyon autentikus. Mivel sokan ettek ott a helyek közül, ezért minden kételyünket félretéve, mi is meg mertük enni az ételt.

Ma egész nap folyton esett az eső, és így kellett vezetni. A kesztyűm megint teljesen átázott, tocsogott a vízben. Az utunk végéhez közeledve lemeszeltek minket gyorshajtásért. Azt mondta a rendőr, hogy mind a hatan túlléptük az 50-es sebességkorlátozást, és 80-al mentünk, ezért büntetést kell, hogy fizessünk. Viszont korrekt volt a rendőr, és csak három büntetést írt ki, ez fejenként 12 dollárunkba került. Ráadásul azt is mondta a rendőr, hogy nemrég ment itt át egy másik motoros csapat is, és ők is büntetést fizettek gyorshajtásért. Ők voltak a csapat másik fele. Mikor ezt kifizettük, folytattuk utunkat, és szerencsésen megérkeztünk a tervezett kempingbe, így újra csatlakoztunk a többiekhez. Holnap pedig irány a határ és Malawi.